Spoli   2018.04.01. 22:27           37  

Ketten voltak. A Mónika, meg a Laci. Elvileg emberek, de állati sorban éltek. Ott éltek a Profi, aztán CBA, aztán Príma előtt, a füvön, meg a szupermarket eresze alatt. Kéregetésből éltek, meg a szálló segélyéből, nem tudom. Ha sütött a nap, a koszlott, vedklett rongyaikon kinn hevertek a füvön, többnyire makonya részegen, vagy ültek a padon. Zömében büdösek, és koszosak voltak, néha elmentek valahova tisztálkodni. Mindketten betegek, a máj és a vese már nem dolgozik rendesen, a nő hasa tele vízzel, a lábba is, néha a cipőt sem tudja felhúzni. Általában a Mónika jött oda, kért valamennyi pénzt. Általában adtam neki 200 forintot, nem tudom miért. Talán azért, mert a szemei olyanok voltak, mint egy riadt állaté, de egyben benne volt a szemében a ragadozó kegyetlen sunyisága is. Mindegy, rászoktam, hogy adok neki 200 forintot. Minden nap megkapta. Amikor már járni sem tudott a vizes lába miatt odavittem neki. Néha lelejmolt még cigarettára, erre, arra, aztán egyre pofátlanabb lett, de leállítottam szelíden. A 200 at megkapta, és néha egy egy pakli olcsó cigit. Ez így ment évek óta. A Laci rendszerint pocsolya részegen döglött a rongyain, a Mónika kéregetett. Egyre betegebbek lettek, és egyre inkább idültek. Volt, hogy a trafikban - mert az is ott van - naponta negyvenezer forintot költöttek a féldekás felesekre. Közöm hozzá semmi, pusztították magukat, meg akinek adtak belőle. A mikroközösségük - mert volt/van ott több is - feneketlen gyűlölködésben, és irigységben él. Egymástól irigylik az alkoholt, a cigarettát, és a placcot. Mégis megvannak valahogy. Illetve megvoltak. A napokban az történt, hogy máig tisztázatlan körülmények között a Laci a rongyain henteregve felgyulladt. Másfél méter magas lánggal égett ő, és a rongyai, amin hevert, kb. 10 méterre a szupermarket ajtaja előtt. Az égési sérüléseibe belehalt. Közigazgatási eljárás keretében vizsgálták, máig nem tisztázott, hogy felgyújtotta valaki a liter kannás borért, vagy ő maga öntötte magára, és a cigarettájától gyulladt meg, vagy esetleg önmaga gyújtotta fel saját magát. A Mónika kórházba került, három nap múlva kinn volt, ahogy kinn volt, 3 óra múlva makonya részeg volt. Amikor arra mentem, ömlött az eső, ült a padom, felállni nem tudott. Hagytam, hogy belém kapaszkodjon, és egy száraz helyen ledobtam a rongyait, és otthagytam. Ma mentem a trafikba, az automatából szeretek kávét inni. Ott ült, sóváran nézett, megkapta a 200 forintját.

Holnaptól a kis termoszomban viszek magamnak kávét, és nem megyek arra. Meglehet, hogy a 200 forintot valahol eldobom az utcán, mert nem amiatt nem akarom látni, hanem mert undorodom tőle, és már gyűlölöm a létét is. Valamennyiét. No more, nincs tovább. Segíteni nem segítek, és hemzsegnek a városban, van belőlük több tízezer. Budapest, Magyarország 2018. Emberi sorsok? Vagy igen, vagy nem. Mindenesetre sorsok. Tízezrével, százezrével, magyar állampolgárok sora, nem idegeneké, és én ezektől a sorsoktól undorodom igazán, és magamtól is, hogy eddig az undorig eljutottam. De tudom, mindenki eljut eddig az undorig, ha mellőzi a szemforgatást. Ezeknek mondják azt, hogy "magyar testvéreim" és a haza... Legyen nekik testvérük aki akar, és az a "haza" ami az övék, az nem az enyém! No, ezért nem szeretem magam, őket meg főleg nem, hogy ezt kihozzák belőlem.

 Spoli   2018.03.19. 03:38          Válasz Spoli (33) hsz.-re     Olvasás       36  

Azt hiszem bevégeztetett.. Az ól eltűnt. Először azt lehetett látni, hogy nem tudott felkelni, és feküdt, úgy adták neki az ételt. Aztán nem lehetett látni, csak a letakart ólat. Most már az ól sincs ott. Az ember titkon reméli, hogy csak elvitték, más házba a család. Miközben tudja, hogy nem.

Vajon a kutyáknak van mennyországuk? És ha van, találkozik az emberekével? És ha nincs, miért nincs? Hisz ezerszer előfordul, hogy jobbak, nemesebbek, mint a homo sapiens. Amelyik nem, az a homo sapiens miatt nem, mert az tette tönkre. Hisz van lelkük, nagyon komolyan van lelkük. És a lelkük a gazdával lesz teljes. Kell lennie mennyországuknak, és kell lennie átjárásnak.

És elment egy jóbarát. Igazi, szívbéli jóbarát. Neki nem volt kutyája. Sorsa volt, néha kalandos, néha barátságos, és jó, de nagyon jó ember volt. És neki is volt lelke. Elaludt, és már nem ébredt fel. Sportértékes 81 év volt mögötte, benne a 82-ben. Kértem őt, hogy várja még meg a nyári foci világbajnokságot. Mondta: Azt jó lenne még megérni. Nem tudom, hitte-e. Nem sikerült. Nagy kár, de az ember mindig saját magát sajnálja. A hiányt, az űrt.

So it goes. Menni kell tovább, the show must go on...

 Spoli   2017.12.23. 00:54           35  

Ma eszembe jutottak. Illetve nem csak ma, de ma is. A Ferike, meg a Móni. A Zipferből ismertem őket, naponta találkoztunk, a hétvégéket kivéve. A Zipfer a Sanyi kocsmája volt, illetve nem is a Sanyié, csak a Sanyi vezette az intézményt. Ő volt a csapos, a mixer, a raktáros, és a felszolgáló. A kocsmát azért nevetük Zipfernek, mert annak a sörnek a reklámja volt rajta. Amúgy már nem tudom mi is volt a hivatalos neve. "Bejössz este a Sanyihoz a Zipferbe?" kiabálta át Bandi reggel, "Naná", kiabáltam vissza, és naná, hogy bementem. Nem klasszikus talponálló volt, középen egy nagy félkör, előtte bárszékek, vagy nyolc, mögötte a Sanyi a kultúrvagány, voltak asztalok is, négy - hat személyes tölgyfaasztalok, nagy kivetítős TV a meccsekhez, szóval nem egy sima kocsma volt, csak mi úgy neveztük. Móni a Zipfer mellett egy buszmegállóban lévő kis italmérés, afféle kioszk alkalmazottja volt. Szép szőke hajó, és szépszemű lány volt, értelmes tekintetű, és meglehetősen kultúrélt. Kétségtelen, nem az angolkisasszonyoknál nőtt fel, onnan ritkán kerülnek ki az italmérés alkalmazottjai, de normális lelkületű, és stílusú leány volt. Ferike a Zipfer törzsvendége volt, esténként. Nappal szinte soha, Ferike egy fuvarozó kisvállalkozásnál volt söfőr, ha nappal arra vitte a sora, hát legfeljebb málnát ivott, ahogy én mondtam, beugrott egy bambira. Egy darabig minden rendben is volt, de egy idő után a Ferike napközben egyre többet jött arrafelé, és nem a Zipferbe jött Bambira, hanem a Móninál itta meg az üdítőjét. Eleinte továbbsietett, aztán sokszor egyre többet, és sokáig állt az italmérésnél, és itta a bambit, mintha veseköve lenne. Ezt még csak elnéztük, hanem mindenki akkor hömmögött egyet, amikor egy este a Móni is megjelent a Zipferben. No, a törzsközönség számára világossá vált amit sejteni lehetett, hogy a fiatalok egymásba zúgtak, ahogy kell. Ami nem lett volna baj, ha a Ferikének nem lett volna felesége, és két gyereke. De volt. Viszont a hormonok ls az ösztönök elsöpörtek mindent, a feniletilamin (C8H11N), ami az agyban a szenvedélyszerelem hormonja mindent elsöpört. Ők ketten együtt voltak záróráig a Zipferben, Ferike még csak sört sem kért - ez többek számára elképzelhetetlen volt, egyszer egy orvost is kihívtak - nem létezett számára csak a Móni. A Móni számára meg csak a Ferike. Ültek ketten, nézték egymást, beszéltek egymáshoz, a világ ki volt zárva kettőjük közül, és nem számított kettőjük számára. A baj csak az volt, hogy ez a világ viszont körülöttük szépen kezdett összedőlni. Mint várható volt, Ferikének otthon kirakták a szűrét, illetve hát miután nem járt haza, kipakolták a ház elé a cuccait. Valaki behozta a Zipferbe, és hát valahova el tudta vinni őket Ferike. Nagyobb baj volt, hogy a melóhelyen is eléggé megunták, hogy Ferike napközben valószínű több fuvart lekéshetett, mert a lánynál töltötte az időt bambizással. Nem tehetett róla, ezt komolyan mondom, ha valaki tudja, hogy mi a C8H11N, és legalább olvasott annak az agyi hatásairól, az el kell fogadja, ez Ferike számára determinált volt, biológiailag determinált. Így aztán hamarosan melója sem lett. Valami alkalmi munkákat mindig végzett, valami pénze volt, esténként ültek egymás mellett a Zipferben, ha véletlenül egy betévedő leült véletlenül az asztalukhoz, amikor még nem voltak ott, egy törzsvendég felállította őket, később egy másik törzsvendég készített egy "Foglalt" táblát, és a Sanyi a nyitáskor az asztalukra helyezte. Hisz ott volt az otthonuk. A baj csak nagyobb lett, mikor azt hitték, hogy a jó sorsuk eljön, mert nyerni fognak a nyerőautomatán. De nem nyertek. Hisz azért a neve a nyerőautomata, mert mindig az nyer. Néha Ferike nyert 10-20 ezer forintot, akkor aznap elmentek, de másnap ismét ott voltak, és eljátszották. Ültek egymás mellett, szemükben csillogott a remény, és a hit, fogták egymás kezét, és makacsul és elragadtatva hitték, hogy a kettőjük sorsa, amit a C8H11N kötött eltéphetetlenül össze aznap este jóra fordul. Többen, akik záróráig maradtunk, láttuk a sziluettjüket, ahogy kézen fogva váltak egyre kisebbé a sötétben távolodva, ballagva a rejtekhelyük, és a másnapi remény felé.

Aztán egyszer szinte egyik napról a másikra a Zipfer bezárt. Sanyi áttelepült egy másik kocsmába a közelben, a törzsvendégek egy része ment utána, de a Ferikét és a Mónit soha nem láttuk már. Móni másnap eltűnt az italmérésből, és soha többé senki nem látta ott. Megszűnt az otthonuk, eltűntek ők is. Kérdeztünk róluk itt-ott, senki nem tudott semmit. Nincs happy end, és nincs folytatás. Egy este elsétáltak csalódottam az új nap reménye felé, és azóta senki nem látta őket az ismerősök közül. Két szép, és kedves, akik persze korántsem voltak hibátlanos, emberek voltak, és elragadta őket a C8H11N, a szenvedélyszerelem.

 gergerg   2017.10.21. 19:26           34  


 Spoli   2017.07.15. 23:30          Válasz Spoli (31) hsz.-re     Olvasás       33  

A kutya még megvan.. Marika néni - a bácsi beteg felesége, aki túlélte az öreget - valamikor tavasszal került a szóróparcellába, és a kutyának már elfogyott minden ismerős illat. Bármily finom is a szaglása, olyan messziről ő sem érzi, ahol az öregek vannak. De még megvan. Eljönnek, naponta vagy kétnaponta adnak neki enni, inni, megvan. Különös és egyben valahol a dolgok mélyén teljesen természetes, ahogy megvagyunk egymással. Naponta szoktam elmenni a ház előtt a dolgaimat intézni - ez mindig így volt - egy időben hangos ugatással jelezte a z akkor még élő gazdájának, hogy valaki arra csámborog. Ma már lassú, mire ő előcsoszog, akkorra én elballagok már a kerítés mellett. Az utóbbi időben - amikor arra mentem - néha előfordult, hogy éppen ott volt! Keményen, mint ahogy kell megugatott, és elégedetten vakkantott, amikorra továbbálltam. Egy alkalommal amikor elmentem éppen akkor ért a kerítéshez, én csak épp visszanéztem rá. Valami egészen mély kérő könyörgés volt a szemeiben, akinek van, vagy volt kutyája, tudja miről írok. Megtorpantam, megfordultam, elindultam visszafelé! A szemei hálásan felragyogtak, majd amikor elég közel értem hozzá, vadul, és haragosan ugatni kezdett, és néha egyet egyet fenyegetően morgott. Megálltam, egy pillanatig nem értettem, de aztán abban a pillanatban leesett a tantusz! Megfordultam, és szép lassan elmentem. Pár méterre a kerítéstől hallottam az elégedett vakkantást. Másnap körülbelül abban az időben, amikor előttük el szoktam menni, már feküdt a kerítés mellett, és várt! Vitézül megugatott, elkergetett, majd volt az elégedett vakkantás. Ez így megy már vagy egy hónapja, volt alkalom, hogy amikor lassabban jött, megálltam, megvártam, és ő tette a dolgát! Hogy miért vártam meg? Mert az első nap, amikor kérőn nézett megértettem, hogy neki szüksége van arra, hogy ő a háztól elkergesse aki arra ólálkodik, Úgy, mint előtte mindig. Ő nem a levegőbe akar ugatni, csak úgy, neki kell, aki ólálkodik, és akit ő elkergethet! Hisz ő házőrző kutya! Neki ez a dolga! Neki ettől van meg az, ami már nincs, és ő ettől az, ami volt, és ami lenni akar! Neki ettől újra feladata, és élete van.

Hogy miért írom ezt én ide, ebbe a topikba?

Azért, mert ez annyira emberi!

 Spoli   2017.04.10. 23:40           32  

Mindenkinek, aki a várost járja, megvannak a maga "elesettjei"... Most nekem került egy új, illetve nem egy, hanem egyszerre kettő... De ők teljesen méltóságteljesek, és igazából azt gondolom, hogy ők a maguk dimenzióját másképp élik meg..
Nem túl régi ismerősök, nagyjából két hónapja ismertjük egymást. Nem is találkozunk minden nap, csak alkalmanként, de akkor szó nélkül mindannyian tudjuk a dolgunkat.. Nem kell ahhoz beszéd, szó fia, szó, hiszen az első alkalommal mindent megbeszéltünk... Öt szóban, vagy tízben...

A troliról leszállva akkor úgy alakult, hogy be kellett mennem egy CBA-ba.. Illetve Príma, vagy mi a fene. Nem nagyon szoktam, de most így hozta a sors. A fotocellás ajtó felé kullogva láttam, hogy az ajtó előtt állnak. Az egyik a markában nézegetett aprópénzt - fémpénzeket - számolgatta, az ajkai is mozogtak, ahogy olvasta a pénzt.. Többször tette ide-oda, az egyik tenyeréből a másikba, és láthatóan keserű volt, nem volt elégedett. A másik ült mellette a földön, és nézte, csendben, mozdulatlanul, nagy szemekkel, nem szomorúan, nem egykedvűen, de mégis békés beletörődéssel... A pénzt számolgató egy talán korombeli, talán kicsit idősebb férfi volt, aki ült mellette, ő egy német juhász jellegű keverék kutya...

Az idős ember kopott volt, de tiszta, és szemmel láthatóan szomorú. A kutyája tiszta volt, a szőre itt-ott még fénylett is, nyakörve is volt. Odaértem melléjük, és egy pillanatra megálltam. Az idős ember hirtelen rámnézett, és keserűen kitört belőle..

- Nem elég.. Még legalább 300 forint kéne..
Majd levette rólam a szemeit, és újra elkezdte számolni a pénzt, mennyi is az..
Volt nálam apró, benyúltam a zsebembe, és szó nélkül beletettem a tenyerében lévő fémpénzek mellé egy kétszázast, meg egy százast. Meglepetten rámnézett, és megköszönte. Nem alázatosan, nem bizalmaskodva, hanem őszinte tiszta szóval. Mondtam neki, jobb sorsot, szebb napokat, és mentem be az üzletbe... Vacakoltam evvel, avval, és mintha a hátsó részen a hús pultnál az idős embert láttam volna, de nem voltam biztos benne. Aztán a pénztárnál már biztos lettem, mert abban a sorban állt, ahova én álltam be, csak vagy 6 vevővel előbb volt, és a kosarát tolta. No, kb. 6-8 perc alatt lementek az előttem lévő vevők, fizettem, és mentem ki. A kijárat előtti padon ült az idős ember, előtte a kutya. Az ember kezében volt valami kolbászféle, meg kenyér. Letört egy darabot a kolbászból, odaadta a kutyának, aztán letört egy darabot a kenyérből, és betette a saját szájába. Ettek. A kutya egy-egy darab kolbászt kapott, az idős ember egy-egy darab kenyeret harapott. Mellettük kellet elmennem, bólintottam újfent, az ember szólt hozzám:

- Egymásnak vagyunk mi, neki is enni kell. Megeszi ő a kenyérhéjat is, de hát avval azért sokáig nem élhet. Vizet meg majdcsak szerzünk valahol, csak ad valahol valaki..

Én csak annyit szóltam:

- Ha máskor lát, és esetleg nem veszem észre, szóljon rám! Jobb napokat!

Azóta ha találkozunk - nem minden nap, alkalmanként - odaadok egy ötszázast, ő megköszöni, és vagy szól a kutyának, hogy "eszönk", vagy nekem mondja:

- Ezt elteszem holnapra, ma már megettük a magunkét.

A kutya a kolbászt, az öreg a kenyerét.

 Spoli   2016.12.28. 00:15           31  

Ezt leírom, pár napja akarom, csak nem vett rá a lélek..Az oldalszomszédunk a Pista bácsi 85 éves volt. Volt neki egy német juhász kutyája, amelyikkel igen jó viszonyban volt, a kutya mindenképpen, a Gazda volt nála az Isten. Amerre a Gazda totyogott - 85 évesen nem szalad az ember fia - a kutya szépen, nyugodtan ment utána, megszaglászta a nyomát, és vadul megugatta, aki a ház előtt elment. Éjjel szünet nélkül őrködött, légy nem mehetett arra, mert benn volt a Gazda. A kiskonyhában volt sokszor a bácsi, a kutya lefeküdt a kiskonyha elé, ha a Pista bácsi 6 órát volt benn, a kutya addig nem ment el onnan.

A kutya még megvan, Pista bácsit nálunk nagyobb hatalmak elszólították. Ahogy ránézek a kertre, a szívem szorul össze, látom a kutyát, maga a tanácstalanság, és a világ nem értése. Az óljában a bácsi pufajka felsője van aláfekvőnek, a szagát érzi, tehát baj nincs, hisz ott a szag, ott a pufajka, akkor ott a Gazda. Körbeszagolja az ólat, ott is rendben minden, ők hetek, hónapok múlva is érzik ki járt ott. Keresi a kertben, nem találja. Odaballag a kiskonyha elé, az persze zárva, azt ő is érzi, hogy ott benn nincs senki. De mi tenne mást, lefekszik a kiskonyha elé. Vár, vár, vár, órákat vár. Egyre fáradtabban ugatja az arra járókat. Néha feláll, odaballag az ólhoz, megtörten, lassan, megszagolja a pufajkát, majd fürgén, új reménnyel körbeszalad a kertben, és visszamegy a kiskonyha elé. Néz az ajtóra, néz, majd lefekszik. Ezt teszi egész nap, és minden éjjel ott alszik a kiskonyha előtt. Egyre lassabban, és egyre tétovábban mozog. A gondozó által kadott ételbe immel ámmal beletúr, és megy a kiskonyhához. Vár. Gazdátlanul, de ő nem hiszi, és nem tudja, hogy gazdátlan. Vár. Mindaddig, amíg egyszer nem fog felkelni a kiskonyhától, mert utána ment a gazdának.

Szimbólum. ilyenek leszünk mi is, ha magunkra maradunk, Gazda, és feladat nélkül. Emberi sors, most éppen egy német juhász éli meg, majd később pusztul bele.

 tgwh   2016.12.25. 21:09           30  

Találtam egy érdekes cikket, a mesterember hitvallása az, ami megfogott.
http://sokszinuvidek.24.hu/eletmod/2016/12/25/ha-adunk-az-elet-is-tobb-jot-mer-rank/

 Spoli   2016.12.24. 00:53           29  

Az úgy volt, hogy jó Urunk Jézus Krisztus kicsit szarul érezte magát a nagy csinnadrattában a szülinapi partyn ott fenn a mennyben.
Meg is értem, ez a világ már csak olyan, hogy a Főnök szülinapja ugye, hát cuccolták az etwasokat, meg az ajándékcsomagot, nyomultak rendesen, ahogy kell, évről évre.
Jó urunk Jézus a sok szart, amit a szorgos hordárok Krisztmastájm izgatott oszcillálással odahurcoltak lepasszolta, akinek éppen tudta. Mária már visítva menekült előre, Magdolna meg tavaly egy sodrófát nézett ki magának, nem minden célzat nélkül.

Jó urunknak támadt egy ötlete, rávette a mutterkáját Máriát, hogy menjenek már le a Földre, nézzék meg a szülinapi ünnepet.

Hát eljöttek.
Kicsit rájöttek, hogy nem kellett volna, de maradtak.
Mária görnyedt az OBI-ban, a pénztárban napi 12 órát, de az idegeire ment, no nem a munka, hanem hogy percenként harsant fel két bidé, és egy mélyeséses fajanszklotyó közül a Dzsiglibellsz, meg a tannerbaum...
Szólt a fiának, hogy ezt talán mégsem, tegye, akinek három anyja volt, és lepattant.

Krisztust a kufárok benyomták a parkolóba reklámcédulát osztogatni, tette is becsülettel, mert hát ő a sorsát mindig becsülettel végigcsinálta, ami meg volt írva.

Na de aztán eljött a szülinapjának az estéje.

A nagy napon Krisztus este 8 tájban tök magányosan kóválygott egy lakótelepen, busz már nem járt, kocsma nem volt nyitva, se HÉV, se tuja, se semmi.
Megállt az egyik ablak alatt, bukóra volt állítva, és csak nézte a kiszűrődő fényt, hallgatta a zajokat bentről.
A ház ura éppen az ablakhoz lépett valamiért, meglátta Krisztust, és nézte, csak nézte. Becsukta az ablakot, de nem ment el onnan, csak figyelte, mit tesz Jézus.

Jézus furán érezte magát, valahogy az volt az érzése, hogy zavarja ezt az embert, odébbrúgott egy üres, horpadt üdítős dobozt, és elindult az utcában. A benti fazon, ahogy látta, hogy biztonságos távolságra ért, visszaengedte a függönyt, ment befelé a lakásba. A felesége megkérdezte:

- Mit néztél az ablakon, mi volt kinn?

A fazon:

- Semmi, csak egy szakadt ürge lődörgött itt valami szarsággal a fején! Szenteste vazze! Hát nincs ennek családja, vazze? Na megyek, rakom a szaloncukrokat a fára, meg hozd már az új égősort, a kölkök meg kussoljanak már, az idegeimre mennek a zajongással!

Krisztus meg rúgott még párat odakinn az üres üdítősdobozon, aztán sutty, visszament a mennybe.
A kapunál kérdezte Péter:

- Uram, Jézusom, megnézted a megváltottakat? Mikor látogatod meg őket megint?

Mire Jézus:

- Az apokalipszis előtt nem. Magának a kurva istennek sem.

És kinyitott egy sört, hogy felköszöntse magát a szülinapján.

 Spoli   2016.10.09. 22:30           28  

Egy volt kollegám nemrég volt a Big Easyban, azaz New Orleansban. Eszembe jutott erről a kövér - nagyon kövér - énekes, és a vak gitáros története, ami akkor esett meg, amikor én is arra jártam. Még a Katrina előtt volt... Bementünk az egyik eldugott zenés kocsmába, és ahogy beléptél egy füstös fapadlós, hajóülésekkel teli, faasztalos kocsmába, ahol egyetlen szék sem fordul feléd ha bemész, egyetlen asztal nem kacsint rád, egyetlen pók sem rezzen a hálójában, csak a legyek zúgnak, a fülledt meleg szaga keveredik a savanyú és pocsék sörével, és mindezt átüti a whisky illata. Igazi kentucky whisky, érezni, ahogy megáll a levegőben, ránehezedik a nitrogénmolekulákra, nem izzad, csak súlya van, és a súlyával rád zuhanva felemel. A közöny és a nehéz élet ül az asztaloknál, mélán, némán, tespedten, mozdulatlanul. A sarokban egy pódium, öt székkel, a székek előtt hangszerek, de az egyik széken leghátul valami amorf és hatalmas tornyosodik. Egy ember ül ott, lefolyik a székről mindkét oldalán, legalább 180 kiló, tátott szájából a nyál ömlik a mellére, nedves, ragacsos ingére. A feje lóg, az arca szürke, a néger úgy sápadt, hogy szürkévé válik az arca. A keze a padlón nyugszik, a hatalmas ember rongyként lógó vállai szinte a térdéig érve az összeesett testet húzzák előre. Észre sem veszed honnan, bejön négy ember és minden előkészület nélkül kézbe veszik a hangszereket és elkezdenek játszani. A széken ülő csaknem kétmázsás rongycsomó feltornyosul, ülve nagyobb lesz, mint Te állva, vállai felemelkednek, a szeme élettel, izzással valami túlvilági erővel telik meg, letörli egy mocskos kendővel a száját, majd a melléről a nyálat, és elkezd énekelni. Soul, szigorúan soul, semmi más. De az olyan, és úgy teszi, hogy felkap, elszállsz, te a botfülű megremegsz, a szőr feláll a karodon, libabőrös leszel, és tudod miért jöttél ide, tudod miért vagy itt, és egyáltalán miért születtél meg. Ömlik rád az óriás folyó összes feketesége, és a rádzúduló víz oxigént présel a tüdődbe, nemhogy fuldokolsz, repülsz. Nem érdekel, hogy fröcsög a nyála éneklés közben, nem érdekel, hogy büdös, nem érdekel semmi, a zene és ennek az embernek az éneke van, két teljes órán át, megszakítás nélkül. Fel nem áll, ülve énekel, elkezdi, és a zenészek tudják mit kell játszani. Nincs semmi más, csak ez a hatalmas ülő ember a hatalmas hangjával és a hatalmas érzéssel és keserűséggel.
Hajnali kettőig ültünk ott, és ő énekelt. Másnap este naná, hogy ugyanide mentünk. Két fekete zenész volt akkor – nem csodálkoztunk, hiszen azért váltott stábbal játszanak, az egyik az ördögi gitáros, a másik egy kézidobos. A gitáros picit furcsán tartva a fejét nem játszott, hanem egy volt a gitárjával. Ahogy lélegzett, a húrok az ujjai alatt a lélegzetét harsogták, zokogták, nevették, vagy éppen álmodták. Fergetegesen játszott, állva hallgattad, mert egyszerűen nem lehetett ülni. Feje furcsa tartása mit sem változott, bármilyen akkord, vagy szóló szakadt ki a húrokból, szállt fel az égbe, vagy szabadította ki a pokolból a gorgókat. A dobos gitárhangot dobolt, a szemed nem vetted le róla sem, nem láttad az ujjait, olyan gyorsan mozgott. Mikor befejezték – ez a szokás – egy dunsztosüveggel körbejártak, és abba rakták az emberek a „tip”-et, azaz a borravalót, vagyis a zene díját, ki mennyit akart. Eközben villámgyorsan rájöttünk a gitáros fejtartásának az okára, a gitáros vak ember volt. Csodálkozva néztük, hogy mindenki a szokásos egy-két dollár helyett tíz-húsz dollárt dob be a dunsztosüvegbe, így tettünk mi is. Én azért csak megkérdeztem a mellettem lévő feketét a bőséges borravaló okáról. Nem nézett rám, köpött egyet a padlóra, és a köpést nézve elmondta.
A 180 kilós tegnap esti néger énekes hajnali háromkor a székben ülve éneklés közben meghalt. A vak néger gitáros a barátja, és a temetésre zenélik össze a pénzt, mert nincs aki eltemesse.

 Spoli   2016.08.05. 17:21           27  

Nem szerettem Gégágót! Mondjuk evvel Gégágó a legkevésbé sem törődött, ha angol lett volna, azt mondta volna, „I dont’t give a shit”, de hát Gégágó nem angol volt. Gégágó elvileh magyar volt, legalább is Magyarországon élt. Konkrétan a Szent István körúton, egy pékség lépcsőjén. Ha napsütés volt, ha esett, ha fújt. Tavasztól Őszig. Télre mindig eltűnt, úgy novemberben felszívódott, és áprilisban, amikor a sövényen a levelek már sűrűsödtek, újra előkerült. Leült, vagy félig lefeküdt a pékség lépcsőjére, letette maga mellé a műanyag poharat, és felrikoltott: „gégágó”. Aztán ült ott, vagy félig feküdt, néha az arra járók közül valaki dobott pénzt a műanyag pohárba, de többnyire csak bosszúsan átlépték, mert mindig az útban volt. Időnként teljesen váratlanul felrikoltott: „gégágó”, majd ismét csendes, nyálcsorgó apátiába esett. Soha semmi mást nem hallottam tőle, csak ezt a rikoltást. Valószínű nem tudott artikulálni már, mert semmi artikuláció vagy más szó nem volt tőle hallható. Ezért adtam neki ezt a nevet, hogy Gégágó. Milyen nevet adjon az ember neki, hisz mást nem lehet. Márpedig neve kell, hogy legyen, ha még neve sincs, akkor aztán tényleg semmije sincs. Nem is volt neki semmije. A szakadt condrái voltak, ami rajta volt, és a műanyag pohara. Eleinte alkalmanként, amikor a pékségbe mentem, dobtam be neki a műanyag poharába egy százast, vagy egy kétszázast. Nem reagált rá, tudomást sem vett róla. Nem mintha ez zavart volna, és nem azért dobtam be, hogy bármit is mondjon. Egy alkalommal megpróbáltam azt, hogy vettem egy egészen szép, és friss hatalmas túrós batyut, és amikor mentem ki, kínáltam neki, és mondtam, hogy vegye el, és egye meg. Valójában rám se nézett, csak az autókat nézte a Körúton. Nem reagált. Mikor a sarkon befordultam, akkor hallottam, hogy felrikolt, „gégágó”. Hátrafordultam, nézett utánam. Visszamentem, ismét nyújtottam neki a túróst, akkor elvette, és az ingébe gyűrte. Gondolom eltette magának későbbre. Több interakciónk soha nem volt. Nemcsak velem, mással sem láttam, hogy kommunikált volna. Amikor esett az eső, akkor sem mozdult a helyéről, ült az esőben. Néha elment a Vígszínház felé, soha nem derült ki miért. Aztán visszajött. Többször és többen azért dobtak be pénzt a műanyag poharába, de amikor arra mentem, a poharat mindig üresen láttam. Néha elaludt. Úgy feküdt, hogy a lába a járdán, a feje a második lépcsőn, hátrahajtva, a szája nyitva, és furcsa bugyborékolásokkal horkolt. Időnként álmában is felrikoltott: „gégágó”. Így ment ez áprilistól novemberig. Novemberben egyre ritkábban volt a lépcsőn, aztán a hideg télre eltűnt. Soha nem tudtam, hogy hova. De áprilisban, amikor a tavaszi nap már nem illúzió volt, hanem valóság, amikor már megmozdult az élet, Gégágó egyszer csak megjelent, már messziről láttam, félreismerhetetlenül, és csalhatatlanul a lépcsőn.
Hogy miért jutott eszembe. Nem most jutott eszembe. Már áprilisban. Kerestem, nem láttam. Eltelt a május, a június, a július, itt van már az augusztus, és Gégágót az idén még nem láttam. Tizenkét éven keresztül minden áprilisban feltűnt, az idén nem. Azt gondolom, Gégágót elvitte a Tél. Az idén – vagy még tavaly decemberben, ki tudja – valószínű szigorú lehetett vele. Vagy kegyes. Ki tudja? Úgy gondolom ma már nincs, magával vitte a tél. Talán egyszer lesz rendes ruhája, és talán valahol ahova vitte a Tél, megért bárki mi is az a „gégágó”. Mert itt nem értettük, valószínű nem is volt fontos. Mint ahogy valószínű ő sem volt senkinek fontos. Most már mindegy. Nem szerettem, de tegnap letettem egy nagy és friss túrós batyut és egy műanyag pohárban egy százast a lépcsőre, aztán továbbmentem. Mert ennyi egy emberi élet. No more. De Gégágó erre is azt mondaná, ha angol lenne: „I don’t give a shit”.

 Spoli   2016.07.09. 23:01           26  

Ezt a történetet nem én írtam, a neten találtam, nem tudom konkrétan ki a szerző. Elhoztam, mert hasonlót láttam már, de ja vu érzésem lett..

"A Fater asztalos volt. Jó szakember, az a fajta kivétel, akinek egyetlen ujjából sem hiányzott egy darab sem. Kemény ember volt, főleg amikor "befogott" az ivásba. Előfordult, olyankor se isten se ember nem bírt vele napokig. De a munkáját akkor is tisztességgel elvégezte. Alacsony, de bivalyerős ember volt, tipikus Rejtő figura, amolyan Tuskó Hopkins. A kés mindig ott lapult a jobb zsebében, és bár sosem kellett használnia, minden kocsmában előre köszöntek neki. Ahol meg nem, ott tett róla, hogy legközelebb úgy legyen.
Engem kölyökkoromtól munkára nevelt, keményen. Spártai nevelést adott, nem volt sírás-rívás, igaz, abból sem csinált ügyet, ha az iskola mellé jártam, annyit mondott, "magadnak tanulsz, nem nekem". Amikor 17 évesen otthagytam az iskolát elém állt, közölte, hogy egy héten belül munkahelyet találok, vagy takarodok, itt nincs élősködés.
Motorral járt a Fater mindenhová. Sosem fázott, bármilyen hideg volt. Engem kölyökként bevágott az oldalkocsiba, meg sem állt Pesttől Debrecenig, ha épp úgy kívánta kedve, hogy látni akarja a rokonokat. Majd' szétfagytam, míg leértünk, de nem mertem szólni, nem volt nyavalygás. Ő sem nyavalygott, ha fájt a foga, kihúzta magának, orvosnál életében nem járt.
Anyám korán, hirtelen meghalt, a Faterral maradtunk, én és a nővérem. Fater mindent megtett, hogy felneveljen bennünket, éjjel-nappal dolgozott, főzött, mosott ránk, míg nem tudtunk magunkra.
A nővérem házassága nem sikerült. Fater első perctől nem szerette a vejét, mindig mondta a nővéremnek, hogy nem lesz jó, el fogja hagyni, úgy is lett. Aztán én is megnősültem. Elvittem az asszonyt bemutatni a Faternak. A Fater 5 perc alatt leinterjúztatta: Zsuzsikám főzni, mosni tudsz-e, van-e munkahelyed? Az nincs? Nem baj lelkem, segítek, a héten lesz munkahelyed, addig nincs ideköltözés, itt senki nem élősködik. Az asszony nyelt nagyokat, sosem szeretett dolgozni, de úgy lett, a Fater talált neki munkát.
Nem tetszett neki különben az asszony. Azt mondta, fiam, ez egy buta parasztlány, aki felhasznál arra, hogy Pestre jöjjön, meglásd, túl fog nézni rajtad idővel. Nem hittem neki, pedig a Fater amit mondott, az mindig úgy volt. Ez is úgy lett. Az asszony 4 év után lelépett a szomszéd cigánnyal, aki ráadásul még a haverom is volt. Fater ezt már nem érte meg, ha megéri, kinyírta volna a pasival együtt, az fix.
Külön laktunk már, hetente jártam Faterhez látogatni. Nem sokat szólt, megnézett, rendben vagyok, egy-két szó elég volt. Egy nap furcsán viselkedett, láttam rajta, hogy valami nem stimmel. Azt mondta, fáj a lába. Neki sosem fájt semmije, vagy ha igen, nemigen foglalkozott vele. Furcsa volt, hogy ezt mondta, de még furcsább, hogy csendben hozzátette, "egy hétig élek még".
Másnap felhívott, azonnal menjek. Mentem, mint a meszes, ha ő szól, nagy a baj. Várt. Fiam, a kutyát el kell altatni. Lefagytam, a kutya volt a mindene, a barátja, a társa, de nem vitatkoztam. Ha a Fater ezt mondta, akkor elaltatjuk. Elvittem őket, Fater sírva jött ki az állatorvostól. Akkor láttam először és utoljára sírni, korábban anyám halálakor sem. Hívta a nővéremet, jött, megvártuk. A nővérem ekkor már masszívan piált. Az öreg csak annyit mondott neki: ha nem fejezed be az italozást, jössz utánam nemsokára.
Másnap felhívott a szomszéd, baj van az öreggel. Mentőt hívtak rá, őrjöngött. Bementem hozzá a kórházba, ordítva kereste a kutyát. Láttam, hogy megbomlott az elméje. Még 2 napig élt, aztán jött a távirat, hogy vége. Ma sem tudom, miben halt meg. Azt mondták, abba, hogy éveken át italozott. Ő tudta, hogy mennie kell, megmondta.
A nővéremnek is megmondta, nem hagyta abba a piálást, egy év múlva meghalt, májrákban.
Most már senkim sincs. Az asszony volt, de elment, elvitte a gyereket is. Többé nekem asszony sem kell. A Fater hiányzik. Ha a Fater élne, itt lenne, minden másképp történt volna."

 Spoli   2016.07.09. 22:58          Válasz Imre (24) hsz.-re     Olvasás       25  

Kitűnő Egészséget a gyermekeidnek, kitartást, és Szerencsét Neked. Gratulálok!

 Imre   2016.06.29. 17:05          Válasz Spoli (19) hsz.-re     Olvasás       24  

Bocsánat, hogy belekontárkodok a témába, de ez a kis történetet eszembe juttatta a kisfiam esetét.
Kora szülött lett 6,5 hónapra született. Nagyon úgy nézett ki nem marad meg. Feleségem otthon volt vele 5 éves koráig Igaz 3,5 éves volt a gyerek, amikor megszületett az öccse és utána már vele volt otthon. A koraszülöttségéből adódóan asztmás lett (mai napig az), finom mozgása, egyensúlyérzéke nem volt jó. Jobb lába fél centivel rövidebb. 4 éves koráig elesett a legváratlanabb pillanatokban és 7,5 éves korában mehetett iskolába, mert a ceruza mozgatása nem volt tökéletes. Őt a feleségem rendszeresen hordta valami fejlesztési gyakorlatra, otthon a lábait, csípőjét kezeit tornáztatta, ahogyan az ortopéd szakorvos mutatta neki. 4 éves korától úszni hordtuk. Sokat javult, de azért nem eleget. Egyensúlyérzéke továbbra sem volt elég jó. Kapott rokkantsági papírt.
A kisebbik fiam pici kora óta karatézni akart járni, de a barátom azt mondta, hogy beszélt az edzővel 5 éves korát mindenképpen töltse be, utána vigyem el és meglátjuk mennyire figyel, hogyan tudja az edzést csinálni. Dani betöltötte az 5 évét és kikövetelte, hogy vigyem el karatézni. Időközben Imike abba hagyta az úszást, mert páran kiröhögték és 8 éves elmúlt már, így volt önérzete és nem akart menni. Dani időközben szépen haladt az "úton", ahogy egy másik edző mondta neki (helyettesíteni volt). Mivel ashihara karate volt, ezért volt földharc és földre vitel is, így az eséseket gyakorolni kellett, illetve bukfenceztették a kicsiket, hogy rávezessék a későbbi nagyobb esésekhez. Imikét el kellett vinnem magammal Dani edzésére, mert egyedül nem akartam otthon hagyni. Már majdnem 9 éves volt, de nem elég nagy hogy otthon hagyjam egyedül. Daninak nem ment a bukfenc hátra fele. Imike jókat kuncogott magában rajta kint a nézőtéren. Majd amikor látta, hogy nem csak az edző, hanem időnként a nagyobb tanítványok is segítenek neki, próbálják elmagyarázni, hogyan csinálja, mire figyeljen, stb. Kis idő múlva kérdezte tőlem, miért nem nevetik ki Danit. Mondtam neki azért, mert ez egy közösség mindenki segít a másiknak, illetve az edző azt aki a másikat kineveti megbünteti. Azt mondja, ha nem nevetnek ki én is kipróbálnám, mert én tudok bukfencezni már.
Megjegyzem én már előtte rá akartam beszélni, hogy jöjjön, illetve az edzővel Jocival is beszéltem. Joci is javasolta, mert véleménye szerint egyensúlyát javítaná, illetve az ízületeit, izmait is javítaná, talán az asztmája is javulna. Csak éppen Imike nem akart jönni, mert nem kell hogy kiröhögjék.
Mivel érdekelni kezdte a dolog ez a probléma megoldódott. Az edzővel beszéltem és külön odafigyelt rá. Edzésen mindig ugyanott volt a gyerek gyógyszere a ventolin (asztmás gyógyszer), ha valami baj lenne minden nagyobb gyerek tudta, hogyan kell használni, illetve én is ott voltam azért. Ha nem a csarnokban edzettek és kint futottak, akkor az edzőnél volt a gyógyszer. Rendszerint úgy érkeztek vissza, hogy Imikét a nyakába hozta. Bő fél év után heti 4 óra edzéssel ott tartottunk, hogy nagyon ritkán kellett a ventolint befújni, nem akadt össze a lába és nem esett el. 1 év után sokat fejlődött nem csak egészségügyileg, hanem technikailag is. Csak én hordtam őket, mert feleségem nem akart jönni, mert szerinte a karate arról szól, hogy egymást verik. Így 1 év eltelte után elvittem magammal a feleségem és apósom (aki osztotta feleségem véleményét a sportról), Azt látni kellett volna, hogy le voltak döbbenve. A gyerek rugdos mell magasságban, ventolin nélkül fut és egyéb csoda, ami előtte elképzelhetetlen volt. Korcsoportjához képest vékony volt és gyenge, de volt benne spiritusz, ahogy Joci többször is mondta. 13 éves korára megtanult kerékpározni! Pedig a gyerek lökdösős kerékpárral is felborult kicsinek. 15 évesen abba hagyta a karatét az iskola miatt, hogy többet tudjon tanulni. De azóta is szívesen emlegeti azt a korszakát. Jártunk a Balatonra edzőtáborokra nyáron, országos versenyekre, és nemzetközi versenyekre. Igaz Ő a selejtezőn rendszerint kiesett, de az öccse többször is a dobogón végzett, volt amikor a legfelső dobogón állt. Emlékezetes volt számomra az a verseny amikor egy holland versenyzőt technikai K.O.-val vert meg a döntőben. 9:0 után félbeszakították a mérkőzést és Dani nyert.
Imike télen lesz 18 éves, most teszi le a vezetői engedélyét B kategóriára, már csak a gyakorlati vizsga van hátra. Egy jó nevű informatikai iskolába jár, műszaki informatikus szakra. Idén 4,19 végzett és szeretne majd egyetemre járni. Tavaly futottunk össze azzal a gyerekorvossal, aki kezelte pici korában. Megjegyezte, hogy akkor nem mondott nekünk semmit, de kb. 5% esélyt látott arra, hogy a gyerek élve marad. Azt mondta büszke rá, hogy ilyen szépen fejlődött, sok gyereket látott aki ennyi időre született, de szinte mindegyiknek súlyos bajai maradtak vissza. Neki az asztmája maradt vissza, de azért kontrollálva van, illetve a jobb lábfeje picit befele áll. Ezért is akadt össze a lába gyerekkorába, amíg a karatén meg nem tanulta kontrollálni a testét és mozdulatait.
Én csak javasolni tudom mindenkinek a sportot!

 wogboy   2016.06.27. 08:57          Válasz Spoli (22) hsz.-re     Olvasás       23  

Szia spoli!

Kép

 Spoli   2016.06.16. 23:19           22  

Most ez jutott eszembe.
Az öreg kőműves ott ült a megálló büfé melletti "kerthelyiségben", ami persze egy szalettli szerűség, csak épp oldalai nincsenek. Teteje van, ázni nem áznak, de a Nap be tud ragyogni a kicsit kopott, kicsit ócska, de azért "működő" műanyag asztalokra, székekre. Ott ült a kőműves, előtte aranylott a fröccs a 3 decis pohárban, 40 éve ismerem, és már akkor olyan jó negyvenes lehetett. Emlékszem rá, mint a szél állította az állványokat, ő már akkor a bilincses csőállványt használta, ment fel rájuk, mint a macska, húzták fel a B30-as blokktéglát, a hosszú léccel egy mozdulattal hozta zsinórba, egy koccantás, és a tégla süppedt a malterba, soha nem mélyre, soha nem magasra, aztán egy koccantás a léccel a tetejére, már síkban is volt, pedig a B30-assal rohadt nehéz volt jól dolgozni, egyeletlen, nem volt egyforma, néha túlégetett, és könnyen törött. Ha törni kellett, akkor mint a sebész, olyan pontosan egy karcolás, egy koccantás a kőműveskalapáccsal, és pont akkora, és pont olyan darab tört le, amekkora, és amilyen kellett. Aztán kívülre kantlitégla, belülre zsalu - tudta ő fejből mi a hőhíd, nem kellett hozzá vastag "egyetem" - vasalás, felhúzták a betonkoszorút, jöhetett a glejtnire a bokréta.

No, azok az idők elmúltak, 40 év az 40 év, az akkor már meglévővel lehet akár 80 is, és a világ is más, idegen. Kurvára idegen. De a büfé, a terasz, és a fröccs, az még ismerős. Hát a napsütésben - meg ha nincs Nap akkor is - kijön úgy - gondolom - 10 felé a büfébe, kikéri a fröccsöt, elüldögél. Az ismerősöknek int egyet, azok visszaintenek, soha nem iszik senkivel, magában ül, illetve dehogy magában, az aranysárga fröccsel.

Intettem neki, visszaintett. Szó nem esett, én mentem tovább, ő ült tovább. Minden nap ez történik, mindig azonos időben megyek arra, aztán vagy tíz perc múlva vissza.

Így megy ez több éve, napról napra. Télen benn a kis büfében a sarokülés az övé.

Úgy kb. egy óra tájban minden nap megjelenik egy régebben ifjabb, ma 14 körüli fiúcska, régebben iskolatáskával a hátán, mostanában sporttáskával. (Gondolom dédunoka). Nem szól, odaáll a megállóhoz, nekitámaszkodik az oszlopnak, és vár. Télen benyit a büfébe, ránéz a kőművesre, és becsukja maga után az ajtót. A kőműves ahogy meglátja a kissrácot, ha van még fröccse, akkor elhörpöli, ha nincs már, akkor feláll, biccent, és elindul. Odaér a gyerek mellé, egy pillanatra megáll, nem szól semmit. A gyerek sem szól semmit, elindulnak a zebra felé. A gyerek mindig megfogja a zebránál a kabátját, nadrágját a kőművesnek, amikor elengedi, elindulnak. Átmennek az úton, és elindulnak befele az utcában. A kocsiúton mennek, nem forgalmas utca. Nem beszélnek, az öreg lassan csoszog, a srác pedig néha el-elrúg egy-egy utcán heverő konzervdobozt, miközben figyel, jön-e autó. Ballagnak, mennek, amíg el nem érik az első balra vezető utcát. Ott befordulnak, és eltűnnek a szem elől.


 Spoli   2016.05.28. 23:05           21  

Ma nem voltunk sokan. Én sem. Én sem voltam sokan. Miért is lettem volna sokan?

Hmmm...
"Nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek". Hallottam másoktól másokra többször egy kicsit tréfásan gúnyos, kicsit keserű, kicsit megvető, kicsit lesajnáló hangsúllyal azt, hogy "macskás öregasszony...".

Mindig megütött. Értettem én, miről szól aki mondja, meg akik mondják, persze, bajom sincs vele, csak nekem másról szól.

Nekem a Macskás Öregasszonyról szól.

Valamikor - elég régen már - elég sokat jártam a Vakok Intézete felé. Volt, hogy a mellette lévő Ida utcában parkoltam, ültem a kocsiban, és nézelődtem. Esténként - úgy 7 óra felé - minden nap előjött négy-öt macska, köztük két szürke cirmos. Tudták miért jönnek, nem véletlenül jöttek. Leültek, vártak. A két szürke mindig együtt jött, ők külön kaszt volt. Szinte nem is néztek egymásra, mégis tökéletesen ismerték egymás minden mozdulatát.

A Thököly felől megjelent a Macskás Öregasszony. Nagyon öregnek nézett ki, kortalanul öregnek. Lassan jött, csoszogott. Az Intézetnek a kerítése egy kb. egy méter magas kőláb, párkánnyal. A Macskás Öregasszony után mentek a macskák, ő letett egy papírt a kőpárkányra, és rárakott ételt. Csirkebelsőségeket, meg csirkebőrt, húst. A Thökölyn van egy grillcsirkés, őtőlük kapta meg azokat a részeket, amiket eldobtak volna. Összegyüjtötte a cicáinak. Az első kupacnál lemaradt egy cica, a többi ment utána a párkányon. Néha meg-megpihent, nekidőlve a párkánynak, szuszogott. Lerakott még egy kupac ételt, ott maradt még egy cica. Ez így ment mindaddig, amíg már csak a két szürke ment mellette.

A két szürke, valahol különleges, és titokzatos macska volt. Volt az Intézetben egy Idős Ember, aki nem látott. Semmit nem látott. Valamikor látott, de aztán a betegség elvette tőle a Nap fényét, csak a melegét hagyta meg neki. Ki szokott néha ülni a parkba a padra, amikor a Nap fénye ott melegített. Fölötte az emeleten volt egy széles párkány, a galambok kedvenc toporgó, és piszkoló helye. Amikor az Idős ember leült a padra, valahonnan, a semmiből megjelent a párkányon a két szürke macska. Mint két szfinx, vadul villogó szemekkel. Istennek nem volt az a galambja, amelyik oda mert volna szállni piszkítani. Ott ültek, amíg az Idős ember tapogatva - vagy a hozzátartozója által vezetve - be nem ment. Akkor egy perc alatt eltűntek. Az Idős nem látó Embert egyetlen galamb sem tudta lepiszkítani, amíg a két szürke ott ült.

A két szürke elkisérte a Macskás Öregasszonyt a kapuig. Ott nekik egy papírra tette le az Öregasszony a legutolsó adagot, a legnagyobbat, és megvárta, amíg megették. Csendben, támaszkodva a kőpárkánynak, nehezen véve a levegőt, szemeivel befele nézve.

Utána elcsoszogott a Thököly felé, a két szürke elkísérte a sarokig, néztek utána, és eltűntek.

Így ment ez minden áldott nap.

Egy napon a Macskás Öregasszony nem jött. Az öt-hat macska várt, várt, aztán elszéledtek. Kivéve a két szürkét. Ők lefeküdtek a sarkon, és vártak. Aznap este sokáig voltam ott, és amikor elmentem, még mindig vártak.

Másnap dél felé volt arra dolgom, a két szürke még mindig ott hasalt, most már a kőpárkányon, és várt. Este amikor arra mentem, még mindig vártak. A Macskás Öregasszony nem jött. Nem lehetett tudni ki, miért nem jött. Nem tudni voltak-e gyerekei, volt-e családja, tartozott-e valaki máshoz is, mint a macskákhoz: Semmit nem lehetett tudni, csak azt, hogy nem jött.

Harmadnap még várták, negyednap a két szürke is eltűnt. Soha nem lehetett azután őket arra látni este, csak amikor az Idős Ember kiült a padra, a párkányon.

Nemsokára az Idős Ember is elment az Intézetből.
Újra látott már, mert a Mennyország lakói mindannyian látnak. Ő pedig oda került, mivel életében - jogtalanul, és érdemtelenül bár - de már itt a földön megjárta a poklot, megszenvedte nemhogy a saját nem létező, de a mások valós bűneit is.

A két szürkét soha többé senki nem látta. Se véletlenül, se aki nagyon kereste őket, az sem.

Talán megkeresték a Macskás Öregasszonyt. Hiszen annak lehetett más is, de nekik csak ő volt.

 Spoli   2016.05.24. 23:29           20  

Vannak napok, amikor az élet egyszerre, ugyanavval a dologgal édesíti a napot, és keseríti is el egyban.
Ma az uszodában rámköszönt egy kb. 14-15 éves leány, illetve hát már nagylány.
Mentem úszni, és mellettem megtorpant, és köszönt:

- Szervusz bácsi! Megismersz? És vidáman ragyogott a szeme.
Természetesen fogalmam sem volt, ki is ő, így hát mosolyobva visszakérdeztem imigyen:
- Szánom bánom drága hölgyem, de megtisztelne, ha elárulná, kit tisztelhetek Kegyedben!
- Hát a műúszó kislányt! Emlékszel -e még rám bácsi?

Természetesen emlékszem, az egyik legkedvesebb uszodai történetem, úgy nagyjából 8 éve történt, valóban. Egy normál uszodai nap volt, és amikor
leküzdöttem a magam 1500-át, elmentem kicsit haldokolni a kismedencébe. Békésen hentergek , és a szemem sarkából látom, hogy megjelenik egy ifjú hölgy. Igéző szemek, elbűvölő mosoly, egyetlen pillantással felméri a terepet, és elindul felém. (Mögöttem volt az egyetlen szabad nyugágy, amire a törölközőmet tettem). Odaér, megáll, mosolyogva így szól:

(Nem röhög, szó szerint idézek!)

- Uram, Ön tűnik itt a legszimpatikusabbnak, megengedi, hogy a holmijaimat az Ön nyugágyára tegyem?

Csendes mosolyt elfojtva válaszoltam:

- Természetesen hölgyem, parancsoljon!

Megköszönte, törölközőit és apró cuccait a nyugágyra tette gondosan, majd simán belépett a medencébe, leült mellém, és hozzámfordult.

(Nem röhög, szó szerint idézem a párbeszédet!)

- Uram, látott már Ön műúszókat?
- Természetesen hölgyem, uszodában is, TV-ben is!
- Nagyszerű, segítene nekem?
- Miben parancsolja?
- Én műúszó vagyok, megpróbálnék egy gyakorlatot. Ön pontozza, hogyan sikerült. Pontot 5 és 10 között lehet adni, de már most mondom, én akkor sem kaphatok nyolc pontnál kevesebbet, ha belefulladok a vízbe!

Azzal egyetlen pillanat alatt eltűnt a feje a víz alatt, kiemelkedett a lába, a feneke ott billegett, és megpróbálta a lábait összezárni. Küzdött egy darabig, so-so, aztán láb le, igéző szemek a vízből ki (úszószemüveg mintegy homlokpántként rajta), és kérdőn rámnéz!
Mondom neki:

- Khmm... Nyolc..izé, nyolc és fél...

Igező szemek egy antik áldozati hősnő fájdalmát tükrözik, és szólt:

- Jól figyelt? Nézze meg újra!!!

Produkció indul, koreográfia mint előbb, igéző szemek ismét néznek. Mondom:

- Khmmm... Majdnem kilenc!!!

Hölgy feláll, szó nélkül leveszi a szemüvegem, és szól:

- Most próbálja Ön! Ön olyan sportos alkatú, biztos menni fog!

Köpni-nyelni nem tudtam, de már mit tehettem? A gyakorlat fejenállás lett volna vízben. Csendes fuldoklás után kijövök a víz alól, igéző szemek elég lesújtóan:

- Hát ez azért öt, mert annál kevesebb nincs! Most újra én próbálom!

Eltűnt a víz alatt, majd fel, rámnéz, mondom (tanulva az előzőekből):

- Ez már 9 felett volt!
- Jó, (szóla), próbálom újra!

A következőre, és az azt következőre lelkesen 10-et adtam, mosolya beragyogta az uszodát!

(Nem vagyok én opportunista, áááá, dehogy!!!)

Egyszercsak kipattan mellőlem, és elindul egy ismerős sporttárs felé, aki úgy 65 éves lehet, és hát mitagadás, tekintélyes sörpocakja van, most jött a szaunából. Már menet pergő szavakkal közben mondja:

(Nem röhög, szó szerint idézem)

-Na, mondhatom, szépen vagyunk, hol voltál ennyi ideig, itt hagysz engem egyedül, törődsz is te mi van velem, halálra is únhatom magam! Menj öltözni légyszíves, odakinn találkozunk!

Sporttárs morog valamit a bajsza alatt, engedelmesen elindul a férfi öltözőbe. Hölgy kíséri a szemével, majd amikor sporttárs beért, megfordul, visszajön, becsobban mellém, lenyom egy puszit, és szól:

- Tudod, a papának arany szíve van, de sok sört iszik, és nagy a pocakja. Jó volt veled, de várnod kell rám, mert elkezdem az iskolát. Jó lesz, mert ott tíznél is többet tudunk számolni, és én megtanítalak rá, és akkor már tíznél több pontot is tudsz adni!

Azzal kiugrott a medencéből, felvette a nyugágyról a törölközőt, a kiskannáját, és a rózsaszín kiskacsáját, elindult a női öltöző felé. megfordult, mosolygott, intett, és visszaszólt:

(Nem röhög, szó szerint idézem)

- Jövök ám, várjál rám! És ne igyál sok sört, mert neked is hatalmas pocakod lesz!

Megfordult, és fokhagymagirizd feneke már el is tűnt a női öltözőben!

Hát innen az ismeretség, és a gyerek 8 év múlva is emlékezett rám - bár lehet, hogy alkalmanként máskor is látott, csak én nem ismertem fel őt.

Elnevettem magam, és mondtam neki, hogy persze, hogy emlékszem rá, sőt, nagyon is jó emlékeimben van, és gratulálok neki, hogy ilyen sudár leány lett. Pár percig beszélgettünk, milyen iskolába jár most, és egyebek, majd - hiba volt, belátom, nagy hiba - megkérdeztem:

- Apropó, a papa is itt van valahol? Leadott már kicsit a pocakjából?

Egy pillanat alatt kihunyt a fény a szemében, a tekintete befele nézett, és azt mondta:

- Szervusz bácsi! Örülök, hogy láttalak. És téged láthatlak még ezután is.

Avval hátat fordított, és visszatekintés nélkül eltűnt a női öltözőben.

 Spoli   2016.05.17. 23:17           19  

Ma véletlenül - mert a dolgok véletlenül történnek - találkoztam Attilával. Felvették egy szakközépbe. Nagy ügy? Nagy ügy.
Attila 11 évesen nagyon vékony, és elég súlyos felsőléguti problémákkal, valamint mozgáskoordinációs problémákkal küszködő gyerek volt, és a betegségei, valamint egyéb gondjai miatt még harmadik osztályos. Az okot nem tudtam pontosan, ma sem tudom, nem kérdeztem, nem rám tartozott. Négy éve láttam először, akkor még bizony elég retardált volt, főképp a korosztályosokhoz, bár akik meséltek róla, állították, már akkorra sokat javult.

A Császárban láttam, kimentem megnézni a kölkök edzését, és ott láttam egy igencsak keservesen, de hallatlanul elszántan küszködő, néha sírva fakadó gyereket, meglehetősen kicsit, és - bocsánat, nincs rá jobb szó - idétlen mozgásút.

Attila valahogy egy évvel előtte keveredett az anyjával oda, mert valaki azt javasolta az anyjának, hogy keressék meg G. bácsit, hátha valamit kitalál.
G. bácsi azt találta ki, hogy Atilla, vetkőzz, aztán menj úszni, amikor megtanulsz jól úszni, kapsz labdát is, és játszhatsz bajnokit, meg lesz sapkád is, és köntösöd is, és kabinban öltözöl.

G. bácsi pontosan tudta, hogy Attila soha nem fog beférni egyetlen csapatba sem, mert soha nem fog tudni úgy játszani, hogy beférjen. A génekkel nem lehet szembemenni.

Attila ment a vízbe, Cs. "néni" úszott (taposott) mellette, Attila megtanult vízen maradni két hónap alatt. Minden edzés végén egy percig felvehette a sapkát, ami majd az övé lesz, amikor már jól fog játszani.

Mindenki tudta, hogy Attila soha nem fog jól játszani. A gyerekek is. Csak Attila nem. Egyik sem szólt egy szót sem, sőt, néha a labdát is megkapta Attila.

Mikor már jól fennmaradt a vízen, akkor jött, hogy át kell úszni a medencét. "Cs" néni már akkor kijött a vízből, Attila a következő nyárra át tudta úszni oda-vissza a medencét, az 50 méter volt. G. bácsi akkor egy hétig adott neki egy köntöst, hogy amikorra a csapatba kerül, ez lesz a köntöse. A sapkát már vihette haza magával, néha abban aludt. (Az anyukája mondta).

Én ekkor ismertem meg. A következő nyár a labdával telt el. Kapott passzt, pedig biztos volt, hogy nem tudja visszaadni. Akkor aki nem kapta el, elnézést kért tőle, bocs, jó passz volt, csak nem figyeltem, de máskor azért közelebbre kéne. Naná, a parton ott volt G. bácsi, aki tudta, hogy Attila soha nem fog egyetlen csapatba se beférni, de azt mondta, hogy játszania kell.

A nyár végén a házibajnokságon aztán a szabálytalankodó, és kiállított játékos helyére beállhatott cserének. Bármit tett, a meccs eredménye szempontjából nem számított, és a kiállított visszatértekor le kellett úsznia.
Viszont megkapta a köntöst, és hazavihette.

Tavaly nyár végén megint voltam az usziban, és láttam Attilát. Kinn állt a parton, vigyorgott, ordibált a többieknek, akik meccset játszottak, néha beugrott, és átúszta a medencét, oda-vissza, de tízszer. Sután, de gyorsan.

Mikor mellettem ugrott ki, szóltam, köszönt. Kérdeztem: Te nem játszol? Válaszolt: "Á, L.... bácsi, béna vagyok én ehhez, játszottam már többször, de velem csak többen vannak, de nem erősebbek! Viszont befejeztem a nyolcadikat, kéne valamit tanulnom már tovább, még ezt a félévet ellógom az usziban, de télen megyek egy nénihez, aki segít a szakközép felvételihez. Edzésre akkor is jövök.
Úgyhogy bizony, nagy ügy. Ezt a nyarat már leendő szakközepesként lóghatja el a medencék mellett!

 Spoli   2016.05.11. 15:11           18  

Pár napja még Tavasz volt, napsütés.. Ez a dolog nem megy ki a fejemből azóta sem... Valahogy nehezen lépek túl rajta.

A Hollán Ernő elején, szemben a ma már jazz klubbal vagy egy cukrászda. Nem italbolt, nem kocsma, cukrászda. Alapvetően bemenős, de pár éve hogy az utca eleje a volt moziig sétálós, leülős szökőkutas lett, kitettek asztalokat úgy a gyalogjárda mellé - néha rá - hadd nyalakodjon a napon az úriközönség. Ha jó az idő teszi is, ahogy kell, nincs is azzal gond. Néha keresztülesel rajtuk, néha ők esnek keresztül rajtad, de ha odabotorkáltak a nyalakodnivalóval az asztalhoz, már béke van.
Jó környék amúgy, a sarkon a troli végállomás, száz méterre a Szent István körút, és a Szent István körút és a Hollán sarkán néha valódi, néha műkoldusok, a Körút forgatagában. Néha erre-arra lődörögnek, néha a mozi felé talpalnak, máskor csak simán lefekszenek ahol vannak, ahogy kell. Szóval béke van. Kedves homless hever, békésen szörtyögve vegetál, mások leülnek a cukrászda asztalaihoz, és elnyalakodják amit éppen szeretnének, ismét mások megpróbálnak hímzett vackokat eladni, vagy csak egyszerűen közlekedni.

Én az utóbbit próbáltam, és a trolit pályáztam meg, de ehhez el kell menni a cukrászda kitett asztalai mellett, néha között. A minap csak mellett. A falhoz szorosan hozzátapadva ott guggolt egy nőnek született lény. Hogy most micsoda, az kideríthetetlen, a ruhája szerint akármi is lehet, az arca szerint is, a szemei vizenyősen bámultak ki az arcából, a bőre mint a száraz pergamen szikkadtan tapadt a járomcsontjára, a haját kendő takarta, a kezeit a guggoló combjai közé rejtve a fal mellett kuporgott, mint egy sarokba zavart és félelemtől reszkető, de marni kész eb. Bámult, meredt szemekkel bámult előre, az ajkai remegtek.

A cukrászda kinti asztalainál ülőket bámulta. Kilépett a cukrászdából egy pár, úgy jó harmincasok, a férfi zakóban és jólfésülten, lakkcipő volt rajta, az ing elég jó minőségű, és csak kicsit volt összegyűrődve a hasán, kilógott a nyitott zakó alól. A nő nem túl divatos, fiatalos, fekete hosszú nadrágban, nem agyonékszerezett, szokásos látvány, se friss, se avitt, de valószínű már túl van a teljes virágzásán. A férfi két papírtálcán hozott hat csokoládégombócot, olyan kis csokis izékkel teleszórt süteményfélét, meg hozzá kis pohárban tejszínhabot.

Leültek, kb. öt méterre a falnál gubbasztó lénytől, és beszélgetve elkezdtek enni. A lény szemei felizzottak, és a pergamenszínű bőrt kis véreket kékítették el, a nyálát elkezdte szürcsölni, és lassan, óvatosan elkezdett a párra bámulva közelebb húzódni. Nem akartam se rálépni, sem odébb lökni, megálltam. A pár észrevette, hogy bámulja őket és feszengett. Úgy tettek, mintha nem vették volna észre, nem néztek rá, de zavarta őket. Egy pillanat alatt elromlott a hangulatuk, a nő arca olyan lett, mint a lerágott csont, a férfi arcán a bosszúság, és a tehetetlenség dühe játszott. Ettek tovább, immár szótlanul, de egyre gyorsabban. A lény meredten nézte őket, amikor megmozdultak hátrébb ugrott guggolva, újra a falhoz lapult, de a szemét nem vette le róluk. Az asztaltól a feszültséget szinte érezni lehetett. A férfi elfogyasztotta a gombócait, a nőnek még volt egy csokigombóca. Hirtelen felállt, és a csokigombócot a kanállal lelökte a tányérról a földre, a lény elé úgy két méterre. Az egyetlen pillanat alatt előreugrott a faltól, felmarkolta a földről, és azonnal a szájába tömve a falhoz lapulva hihetetlen sebességgel ment a körút felé, ellentétes irányba a bosszúsan távozó párral. Jól tette, mert a másik sarokról a maradék ledobása pillanatában egy addig szinte láthatatlan árnyék vált le, akiről kiderült, hogy embernek születhetett valaha, és most csalódottan bámult a győztes, és a zsákmánnyal elviharzó szerencsés után.

Szeretem a meleg tavasz napsütötte idilljeit. :(

 Spoli   2016.05.07. 22:51           17  

Ma láttam a Pipást!

A Pipás nem pipázik! A Pipás a becenevét arról kapta, hogy mindig mérges volt. És mindig részeg. Kinn, a kisbűfénél lakott amúgy. Volt persze háza is, nem tudom kitől, honnan, valószínű nem mindig volt masszív alkesz, mint jó pár éve már, amióta ismertem. A ház eléggé elhanyagolt volt, a kert egy fél vadon, ami nem csoda, hisz a Pipás alig volt ott, az otthona a kisbüfé a megállóban, utána meg ahol inni kapott. Megélni nem tudom miből élt, azt gondolom a környéken alkalmi munkából, kertásásból, fakivágásból, gallyazásból, ház körüli ebből-abból. Ennivalóra futotta - kenyeret vett, vagy kapott a boltban - innivalóra kellett a pénz. Ha volt, vitte is a kisbüféhez. A kisbüfé igazi talponálló a megállóban, régen kinn ácsorogkat az emberek, aztán került az eső ellen fedél, most már a szomszédos trafik megvételével és egybenyitásával igazi talponálló, bár még két szék is akad, és egy asztal.
Régen a Pipás mindig kinn volt, néha az eresz alatt, ha nagy volt az eső, de többnyire az aszfalton álldogált. Ha volt pénze ivott, ha nem volt, akkor is néha, mert kapott. Vagy valaki fizetett neki, vagy a büfés szánta meg.

Tán egy éve, vagy kicsit több lehetett, hogy mentem a buszhoz, amúgy ritkán járok arra, a HÉV-et használom. Látom ám, hogy a Pipás ott áll, de nagyon-nagyon szomorú, el van rekkentve. Na mondom, tudom én mi a baj, odaszóltam a büfés Marikának - ismerős volt, akkor még ő volt - adjon három deci bort a Pipásnak, én fizetem, de ne mondja meg neki, mert azt nem szeretném. Mondja neki, hogy a Jóisten küldte.

Így is tett Marika, odaszólt: Pipás, gyere ide, a Jóisten küldött neked három deci bort! A Pipás hitte is, nem is, de odament, és megkapta a borát.

Én elmentem a busszal, és kész.
Sokáig nem jártam arra, nem láttam. Hanem azt láttam, hogy a ház kertjéből eltűnik a gaz. Aztán a berogyott ajtó helyére kerül. Aztán le is lett meszelve a fal. Igencsak csodálkoztam, de hát vállat vontam, és továbbmentem. Azon már nagyon-nagyon vakartam a fejem, amikor egyszer azt láttam, hogy vetemény van a kertben. Hát nem tudtam mire vélni...

Ma kora délután bementem egy kávéra, mert kellett. Hát ott láttam a Pipást. Ült az egyetlen asztalnál, borotválva, rendes ruhában, tiszta szemekkel, előtte egy pohár borból még valamennyi. Pont mikor bementem, akkor felhajtotta a végét a bornak, felállt, "Isten áldjon mindenkit!", köszönt, és elment, felszállt a buszra. Kérdeztem az új büfést - nem a Marika van már - hogy tudja-e, mi sorsa van a Pipásnak, merre megy így kettő felé. Mondja a lány: megy a sekrestyéshez, ott dolgozik a parókia körül.
Hmmm.. hümmögtem, de nem szóltam.
A lány kéretlenül folytatta.
- Ismeri régen?
- Igen - mondtam.
- No, akkor tudja, hogy nem ilyen volt. De egy jó ideje az egyik napról a másikra megváltozott. Mindig seggrészegre itta magát, és mindent megivott, aztán egy nap avval jött, hogy az Isten üzent neki tegnap, és küldött három deci bort. Ez azt jelenti, hogy az Isten azt akarja, hogy ő csak három deci bort igyon egy nap, mert az Isten úgy gondolja, hogy az elég. És mert akkor megadta neki, hát ez úgy lesz, hogy ha ő megfogadja amit Isten üzen, és csak három deci bort iszik naponta, akkor az Isten meg is adja neki minden nap a három deci bort!

Hát se köpni, se nyelni nem tudtam. Egy ....rva szót sem szóltam, aztán annyit mondtam:

- Igaza van a Pipásnak! Lám, Isten megadja neki a három deci borát! Mert a Jóisten szavatartó!

Magamban pedig azt gondoltam: Te Jóisten! Én azt hiszem, hogy még Te sem tudod, mikor, és mitől kattan át valakiben valami!

 Spoli   2016.04.29. 23:20           16  

Ezt a történetet nem ma írtam meg magamnak, leírni magamnak pár éve írtam, és maga a történés volt vagy húsz éve. Ma újra eszembe jutott, deja vu. A feeling hozta elő, és az egy pillanatra való szembenézés egy fekete hajó leánnyal, amikor mentem be az edőterembe, ő jött ki, egymásra néztünk egy pillanatra az ajtóban, és a fátyolos szemek alatt kövér könnycseppeket láttam legördülni a szája sarka felé.. Nem állt meg sem ő, sem én, nem is szóltunk, hisze nem is tudtuk egymásról ki kicsoda, elmentünk egymás mellett, csak az a pillantás maradt, és nekem előjött a régi emlék..... Deja vu..

Apollinaire-ről eszembe jut, hogy tulajdonképpen az életem is, meg rengeteg minden az életemben, rengeteg villanás félbehagyott történet, aminek a kezdeténél van a vége...
És ez így jó, ez így van rendjén.
Eszembe jutott a fekete lány, nagyon széparcú, és nagyon szomorú.
Hogy miért pont mindig lányok jutnak eszembe?
Talán mert valahol valamikor pasiból voltam. Valahogy a hapsik túlzottan nem keltik fel a figyelmemet. Kivéve, ha versenyautóban ülnek. Bár mondjuk Bianca Steiner sem volt akármilyen forma...
Néha még most is úgy tűnik, pasiból vagyok. Ilyenkor rosszallóan húzom össze a szemöldököm, és megrovóan mutatok magamnak az edzőteremre, és hangos szóval mondom: Tempóra Mutant Úr! Mit tesz isten, valahogy még néha ott is eszembe jut. Öreg hiba, de majd kinövöm, ha megérem.
A szomorú fekete lány.
A villanások, amikből nekem Párizs áll. Szép dolog az Invalidusok Dómja, szépek a kertek, az építészet, Miasszonyunk, és a szobraik, biztos szép az össze képtáruk, first of all a Lavór (Louvre), de szégyen, nem szégyen, oda be sem mentem.
Az ugye egy hét, és arra nekem egy hetem nincs. Élni megyek Párizsba, élni.
Élni, és látni. Párizst. Párizs pedig a gőrkorisok a Trocaderón, a görög a Latinnegyedben, a villanú bugyijú taknyos, és a fekete hajú lány. Nekem.
Viszont a Rue Rivolit, meg a Sevasztopolt szerettem mindig.
Nem tudom miért.
Illetve a Rivolit igen.
Ott van a sok kiülős, a bordó vászintetővel, a brasseriek, a mindenféle napsötötte, árnyékvédte megpihenők, színesek, kedvesek, ki ujsággal, ki egy pohár sörrel, vagy vízzel, ki süteménnyel, ki könyvvel, ki rádióval, ül, és beszélget, vagy pihen.
Mindenki nézelődik, és csacsog.
Kivéve a fekete hajú lányt.
Előtte nem volt sem víz, sem sütemény, semmi. Nem mosolygott, nem nézelődött, csak nézett. Valahova el, nagyon messze, talán belülre. Igen, belülre. A szeme hétrétegű volt, a lelke volt a hetedik réteg, és befele nézett.
Ha nem a lelke felől nézted, semmit nem láttál belőle. A külső rétegekben csak azt látod, amit ő akar, vagy azt, hogyan tud fájni, örülni, vagy éppen eltaposni.
A haja csilogott, a szeme hatalmas volt, egész egyszerűen szép volt.
Néztem, csendben, nem tolakodóan, és észrevettem, hogy két óriási könnycsepp indul el a szeme sarkán. Én tudom, a könnyekért soha nem kár.
A könnyekért soha nem kár.
A könnyek megváltanak, felemelnek, tisztává tesznek, új kezdetet adnak, új ragyogást szülnek.
A könnyek sója a lélek keserűsége, vagy öröme, mert keserűségnek és örömnek ugyanaz a forrása.
A könnyek elrepítenek, a könnyek felszabadítanak, a könnyek könnyebbé tesznek.
A könnyeknek az a dolguk, hogy először megcsillanjanak a szemben, aztán fényessé tegyék a szem alatti árkokat, aztán egy-egy tétova és bátor közülük lehulljon a járomcsonton, aztán a bátrakat zúdulva kövessék a többiek, vállad rázkódva, szavad fennakadva, orrod folyva, nyálad csorogva alkossanak soha nem felejthető, mindig égő, de megtisztító áldott nedvet.
Könnyek nélkül nem tudsz élni.
Ha befele folynak, akkor sem
.
Csakhogy valahogy megfájdult tőle a lelkem.
Szólni mit is szólhatnék Tenni mit is tehetnék? Ügyet sem vetett rám, miért is tette volna?
Álltam a Rivolin, a Szent Jakab torony előtt, és szomorú lettem.
Nem tudom miért, és mitől, nem tudom, honnan jutott eszembe, odamentem az utcai jégkrémárushoz, és vettem egy nagy, és színes csomagolású jégkrémet.
Átléptem a kerthelységet határoló kő virágládán, és letettem elé az asztalra, anélkül, hogy bármit mondtam volna.
Egy pillanatra megálltam, rám sem nézett, s fejét sem fordította felém, de nem is húzódott semerre.
Ült, és a könnyek némán gördültek le az arcán, már a szája szegleténél is elmenve az álla alatt gyültek csapatba.
Néztem még egy félpercet, és mozdultam, hogy elindulok.
Nem nézett rá, de a két szép keze közé fogta a színes papíros jégkrémet, mint egy gyerek a maciját, tartotta egy pillanatig, majd elkezdte a papírját felbontani.
Visszaléptem a Rivolira, és elindultam a Szavasztopol (nekik Sebastopol.) felé.
Most én nem néztem hátra. Szerettem volna remélni, hogy felszáradnak a könnyek, de tudni nem akartam, így lesz-e vajon.

 Spoli   2016.04.25. 23:25           15  

Az élet néha sötét festékkel skicceli a pillanatokat, mégis égetőek, mint ez ma...
Amikor az ember kívül-belül didereg.
Az esti hidegben való hazajövetel során látott dologtól nem tudok szabadulni, bár nem bánt, nem bosszant, csak valahogy úgy megütött.
Nem nagyon szoktam már sem meglepődni, sem tíz másodpercnél tovább meghökkenni semmin a nagyon durva dolgokon kívül. De valahogy este úgy megálltam, és nem tudtam mit tegyek. Tudtam persze, hogy semmit nem tehetek, de vannak momentumok, amik valahogy úgy ott maradnak a képen.

Jöttem haza a busszal, fél tíz körül. Ebben semmi rendkívüli, mindennap így van. Hideg volt már, naná, volt vagy 3 fok odakinn. Didergős idő. A szemem sarkából egy fura kontúrt láttam, nem figyeltem, csak odapillantottam, aztán mással foglalkoztam. Egy járókeret volt, meg a járókeret közepén valami fekete rongycsomóféle, nem nagyon tudtam kivenni mi is az, de nem is nagyon foglalkoztam vele, nem figyeltem rá. El voltam foglalva magammal, meg azért fáztam is már, pedig felöltöztem rendesen. No, odaért a busz, ahol leszállok, mozdultam az ajtó felé, de megtorpantam, mert az ajtó előtt ott volt a járókeret, és a járókeret mögött egy alacsony lény, gyenge vászonszerű göncökben, háttal nekem. Elléptem onnan, hiszen a leszállásnál akadályozott volna, de azért úgy visszanéztem, hogy fog ez jelezni, hisz nem is éri el a jelzőt. De láttam, hogy a jelzőlámpa világít, valahogy elérte. Hátramentem a hátsó ajtóhoz, jeleztem, kinyílt, leszálltam, és elnéztem valamiért a busz eleje felé. Azt láttam, hogy a járókeret a járdán, és egy férfi néz a busz ajtaja felé, és mozdul arra. Odamentem én is, és azt láttam, hogy a lépcső tetején egy nőnemű lény, aki vagy 150 centi magas, kb. negyven, de szinte kortalan, a fekete fejfedős vásznakban áll, és kapaszkodik a kapaszkodóba. Intettem a buszvezetőnek, és már a férfi szólt, hogy jöjjön, segítünk. Mondta: nem tud. Akkor láttam, hogy egy lába van. A másik lábán combtól valami furcsa csavaros fémbot volt a talajig. Kétoldalról lejjebb segítettük, a kezeivel mozgatta magát, kérte, tegyem közelebb a keretét. Odatettem, rákapaszkodott, és az ép lába után a vasbot lábát is a járdára tette. Megköszönte a segítséget, és félmétereket lökve a kereten, elindult a járdán a vasút melletti munkásszálló szerűség felé. Nem nézett semerre, csak előre, lökte a keretet, húzta utána a vasbot lábat, a silány fekete vásznakba burkolózva.
Én álltam, és nem tudtam mit mondjak. A nyomor és a kisemmizett pusztulás, a didergős hidegben a vászonrongyokban, a fekete kendőszerűséggel, és a vasbot láb koppanásaival csak úgy üvöltött. A járókeret súrlódott, a vasbot láb koppant, és a lény sziluettje meg-megmozdult. Mit tegyek, mit tehetnék érte? Mit adhatnék neki? Mert kéne. Valamit kéne. De semmit nem tettem, mert nem tudtam. nem volt mit. Néztem utána, néztem, néztem, néztem, ahogy a fekete koppanások, csusszanások, beleolvadtak a sötét semmibe, és csendben imádkoztam, hogy élve odaérjen, ahova elindult. B.... meg, a legtöbb ez volt, amit tehettem. És ez azért rohadt érzés tud lenni. Valahogy a tehetetlenség beleég a sötét semmibe.

 Spoli   2016.04.22. 18:10           14  

Ma elgondolkodtam - nem röhög, igenis - ahogy a troli megállójában álltam, és bambultam. A troli végállomásán beszélgettek, a troli még nem jött be. A lány lehetett kb. 25-27, a koros úr kb. 65-70. Nagy valószínűséggel az unokája volt, a lánya akkor lehetett volna, ha a lány úgy 40 körül 27-nek néz ki. Vannak ilyenek, ismerek ilyen lányokat is, de ritka. A fordítottja gyakoribb. A koros úr testes volt, nem kifejezetten kövér, de alaposan testes. Az arcán látszottak a hipertónia nyomai, nehezen mozgott, nehezen vette a levegőt. A ruhája kissé viseltes, de nem azért, mert nem lenne neki jobb, hanem azért, mert ő ezt szereti. Régi darabok, még jók, viseltesek ugyan, de tiszták, nem szakadtak, csak kopottak. Pont mint ő. Együtt kophattak meg, és összenőttek. A lány kifejezetten szép. Nem hírlapszépség, nem feltűnő, és nem szexbomba, egész egyszerűen szép. Tiszta, üde, rendezett. Semmi hivalkodó, semmi extrém, minden a helyén, és szépek, tiszták a szemei. Magabiztos a mozgása, csendes a szava, de tisztán csengő. Beszélgetnek, a koros úr elkísérte a lányt a troli végállomásához. A troli érkezett, a lány várakozva, az úr kicsit rémült szomorúsággal nézte: hát megjött. Tudta, hogy ez mit jelent. A lány mondta: - menj szépen haza, és ebédeljél, még nem is ettél, én megyek. Valószínű ő hozta az úrnak az ebédet, mert szatyor volt nála, és bevásárolt áruk. A troli megállt, a lány felszállt, kevesen voltak, leült a járda felőli ablakhoz. Az úr állt a járdán, és mondott valamit. A lány mondta: - ne, menj szépen haza ebédelni. De az úr felszállt a trolira - szerencséjére a troli pár percig állt a végállomáson, és leült a lány mellé. Elmegyek veled, mondta! Reménykedve kicsit, de lemondással, és félelemmel a hangjában, mert tudta, hogy mi lesz a válasz. A lány szelíden mondta: nem, menj szépen haza, és egyél végre. Mindjárt indul, szállj le szépen! Jövök majd. Az úr szomorúan, és egyben megértően leszállt, megállt az előző helyen, és örült, hogy nem állt oda senki. Az indítócsengő megszólalt, az úr megrettent, és a reménytelen fájdalom ült a szemében, keveredve az elképzelhetetlen reménnyel. Mint a közért elé kikötött kutyának, aki nem hiszi ami történik, és nem akarja hinni, azt hiszi, hogy tévedés, és reméli, hogy a rossz álomból mindjárt felébred. A troli elindult, az üres fájdalom felült a hátsó lökhárítóra. Integetett a lány, integetett az úr, aztán már csak az álldogáló ember egyre távolódó sziluettje látszott. Megvár ő még vagy három buszt, mire felcsoszog lihegve, fújtatva a közeli lakásához, előveszi a lány által hozott ebédet, ami addig volt jóízű, amíg a lány ott volt, és ő már jóízűen nem kóstolhatta meg.
A lány öt megálló múlva leszállt, just like me. Gyalog húsz perc. Csomagjait kézben fogva keresztülvágott a parkon, eltűnt a 10 emeletes házak valamelyikébe. A családjához - gondolom - akik szintén várták. Az arcán ugyanaz a tisztaság, ami öt megállóval előbb.

Öt megálló, gyalog húsz perc. A koros úrnak a Föld másik fele. Ő ott várja a Föld másik felén a holnapot, ami neki a következő évszázad. Arra már nincs ereje, hogy "macsómód" búcsúzzon, és arra sincs, hogy kiszórja a magányt és a keserűséget. Arra még van, és lesz is, hogy elviselje, és tudja, hogy bár jó volt húsz másodpercig a trolibuszra felszállva a lány mellé újra leülni, neki le kell szállnia. Mert ez már nem az ő járata. De vár holnap, és bár öt megálló, és gyalog húsz perc a Föld másik fele, és egy évszázad, vár. Kettőre lemegy a végállomáshoz, és vár kb. négyig. És örömmel teszi.

Mi egyebet tehet? Ennyi maradt.

 Spoli   2016.04.22. 18:07           13  

Nekünk volt egy családtagunk, 12 évig. Egy kuvasz. Van, hogy értem a kutyákat, Nem mindet, de jó párat. A kutyasorsról, amit mondtál, eszembe jutottak ők hárman, néha látom őket esténként.

A Matróna, az Asszony, és a Kutya.

A 20: 20-as trolival ha jövök, 20:28-ra vagyok a Hollán Ernő sarkán, a cukrászda mellett, szemben a volt Odeon L'loyddal, ma már Jazz klub. Boldogemlékezetű mozi korában a becsületes Duna Mozi nevet viselte. Jó Hollán Ernő valószínű forog a sírjában, hisz ő hadmérnök, '48-49-es szabadságharcos ezredes, várfogság után pedig a Magyar Mérnök és Építészegylet alapítója, a Dunáról tudott, de mi az az Odeon??

Mindegy, a Hollán Ernőre befordulva láttam, hogy újra jön szembe a Matróna, az Asszony, meg a Kutya. A Matróna korát megállapítani nem lehet, nagyon idős, nagyon vékonycsontú, nagyon hajlott, nagyon pici. Szinte csak a szemei izzanak, ahogy egyik kezével az asszony karjába kapaszkodva, másik kezével a görcsös botot markolva csoszog. Nem tudni az ujja görcsösebb, vagy a bot, mindkettő szikár, szikkadt, de kapaszkodnak rettenthetetlenül egymásba. A Matróna kemény, mint a gyémánt, az erőt nem tudni honnan veszi, de megy, viszik előre a szemei, amelyek élnek, és figyelnek.

Az Asszony lehet kb. 65-75 között bárhol. Csendes, hangja soha nincs, soha nem szól, soha nem int, néz. Befelé, és sehova másfelé. Csendben, némán befelé, miközben a karjával tartja a Matrónát, sosem vezeti, soha nem irányítja, mindig tarja, támaszként, kapaszkodóként. Megáll, ha a Matróna megáll, indul, ha a Matróna indul, ott van, tökéletes harmóniában mozogva, miközben sehol sincs. Valahol a nagyon messze seholban jár, pontosan navigálva az úton, egy másik dimenzióban él.

A Kutya olyan tacskóféle. Nagyon öreg, kutyában öregebb, mint a Matróna emberben. A hasa a földön - nem a kövérségtől, hanem a henger alak elöregedésétől, és behajlásától, a fülei lógnak, a lábait már nem tudja hajlítani. Úgy lépeget, hogy az egyik oldalára dönti magát, egyszerre az azonos oldalon lévő két lábát csúsztatja a földön előre, aztán a másik oldalra dől, és a másik oldalon lévő két lábával csúszik.

A Matróna, és a Kutya meg-megáll. Olyankor megáll az Asszony is. A Kutya pár lépés után nem bírja, kicsit leül. A Matróna érzi – nem látja, érzi – megáll. A póráz az ő botot tartó kezében van mindig, összetartoznak. A Kutya pihent, feláll, megindulnak. Aztán a Matróna fárad el. Megáll, megtámaszkodik a boton, és az Asszony karján. Olyankor kihuny a szeme izzása, eggyé válik a bottal, és a sötéttel. Akkor a Kutya is leül. Nem vakkant, nem mozog, ül.
Aztán a Matróna keze felerősödik a görcsös boton, ujjai szorítása ismét gyémántkemény bütyköket formáznak, és megindulnak újra. Az asszony némán, szó, és szinte mozdulat nélkül tartja a karját, és együtt lépdel velük.

Mennek, csendben, előre. Csossz-csossz, kopp-kopp, néha hallani a léptüket a ritkuló zajban. Lépkednek, csosszannak, mennek. Kisebbednek, el-el tűnnek a lassan elhaló fényben, olyanok, mintha a ködön lépkednének egy lejtőn felfele, alattuk a fénypára, felettük a csendes sötét.

Hogy honnan jönnek fél kilenckor a Szent István körút felől? Nem tudom. Talán megnézik a Margit hidat, amit a Matróna még 1930-ban is láthatott. Hogy hova mennek a Hollán Ernőn? Nem tudom.

Egyet tudok. Ha egyszer valamikor bármelyikük nem jöhet már, nem jön egyik sem. Soha, semmikor.
Akkor mindhárman együtt ellépkedtek a ködpárán felfelé, a fények, és a sötétség határán túl.

 Spoli   2016.04.22. 18:02           12  

Ha eszembe jutott, csak meg kellett írnom. Ilyenkor kiszalad az ujjam alól. Máskor meg nem.
Van a Hollán Ernő utca elején az alagsorban, a pizzás mellett egy főzelékes. Kedvenc ebédelő helyem, amikor éppen ebédelni kell, relatíve ritkán, zömében elvagyok a narancsommal, vagy a menzakoszttal.
Van, hogy az sem kell, elég a gyümölcs.

De amikor egész nap a városban lődörgök a tennivalóim után, néha enni kell. No, ilyenkor tornára menet, vagy éppen jövet útba ejtem a főzelékest. Nem messze a Kőrúton ott vannak ugyan a csili-vili, rendszerint vörös színben tündöklő zabáldák, amelyekben menedzserkékinges gumibuzik piszkálják 1800-ért a „csikenfájdot” a’la „lancsolunk” sztájlban, de én ezeket nagy „R” sugarú körben kerülöm el. Egyrészt mert azt a „csikenfrájdot”, amit a zúri közönség a szolidan hulló korpával a leértékelésen túrt zakója vállán piszkál, azt a macskánk is valszeg kiköpné, másrészt meg az adjon 1800-at azért a xarért, akinek a nénikéje vákuumba helyezett robbanómotorként is képes működni.

Így hát bemegyek a főzelékeshez, és én speciel majdnem mindig kelkáposzta főzeléket kérek, egy fasírttal, és egy kenyérrel. Jó nagy tányérnyi, csak kanalat veszek hozzá, a kanállal felvágom a fasírtot, kanállal megeszem – nem villa, nem kés, „éhes vagyok, nem akrobata” (copyright: Hofi) - és a végén a kenyér héjával kitörlöm a tányért. Ahogy kell. Kár, hogy nincs bádogtányérjuk, az volna az igazi, de így is isteni.

Letörtem a kenyérhéjat, amikor nyílt az ajtó, és bejött egy idős férfi. Biztos, hogy nyolcvanon túl volt már, igencsak hajlott derékkal, igencsak soványan, de tisztán, rendezetten. Igaz, minden ruha mintha két számmal nagyobb lett volna – a régi ruhái, csak összement már az ember, a kor megaszalta – látszott, hogy valaki törődik vele, bár valószínű a párja elhalt mellőle.

Odacsoszogott a pulthoz, és borsófőzeléket kért, kenyérrel, csak úgy, üresen. A lány, aki kiszolgált – úgy 23-25 körüli, tiszta, nett, a haja bekötve kendővel, a körme szépen levágva, a keze gondosan mosva, barátságos, de nem bizalmaskodó – mondta, az sajnos épp nincs, viszont elsorolta a nyolcféle másikat, ami van. Kétszer, háromszor, nem türelmetlenül, de nem is lekezelő dedóssággal. Emberként. Az idős úr végül a paradicsomos káposzta mellett döntött, a lány megpakolta a tányért, blokkolt, mondta:

- Bácsi, ez négyszáz forintba kerül.

Az idős úr lenyúlt a pénztárcájáért, kinyitotta, tétován négy százforintos érmét (valószínű az összes pénze lehetett, nem tudom) – ezt a lány nem láthatta, takarta a pult - és kérdezte a lánytól, a pénztárcát nézve:

- Kevesebbért nem tudná adni?

A lány meghökkent egy pillanatra, és szelíden válaszolt:

- Bácsi, én ezt már beblokkoltam, de ha nincs…

Folytatta volna, hogy … ha nincs elég pénze, akkor vigye, adjon amennyi van…, de nem folytathatta, mert a háta mögül előrelépett egy 45-50 közötti asszony, a főnöknő, és szólt:

- Uram, nem szoktuk kevesebbért adni, de ma Önnek szerencséje van! Ma Ön az ötvenedik ebédelő, és minden kedden az ötvenedik ebédelőnek 20 % kedvezményt adunk. Kérném, fizessen, adok vissza, ha nincs aprója.
Az idős úr odaadta a négy darab százforintost, a Főnökasszony visszaadott 80 forintot, az úr odacsoszogott egy asztalhoz, a lány odavitte a tányér paradicsomos káposztát, kanállal, egy szelet kenyérrel, és jó étvágyat kívánt.

Az öreg elkezdett enni.
Felvettem a hátijóskám, köszöntem, elindultam, visszanéztem.

Az öreg evett, átszellemült arccal, boldogan. Hiszen feltét is volt az üres paradicsomos káposztán. A siker, az, hogy SIKERÜLT!
Jobb volt az minden virslinél, fasírtnál, Stefánia vagdaltnál! SIKERÜLT!


A lány a kiszolgáló pult mögött tűnődő arccal nézte, majd a neki háttal álló főnöknőre nézett.
Ma megint tanult tőle valamit.

Méltóságot és Emberséget.

 tgwh   2014.11.26. 17:49          Válasz tp329 (10) hsz.-re     Olvasás       11  

A csevegőben kéne megbeszélni, de azért egy-két témát mellőz az író...

 tp329   2014.11.26. 17:37          Válasz tgwh (9) hsz.-re     Olvasás       10  

Lehet, nem itt, de már én is javasoltam olvasásra!
Elgondolkodtató írások... :-(
Ja, és van ennél rosszabb is!

 tgwh   2014.11.26. 17:29           9  

http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2010/05/0 ... lehetoseg/

Jobbra ott az Archívum, elég hosszú. Érdemes olvasgatni. Még az elején tartok, tudtam hogy nagyjából ez van, de azért elég meghökkentő.

 gergerg   2014.11.16. 14:46           8  

Jézus ölében

A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imádkozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
„Nem, kicsoda ön?"
„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - válaszolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."

„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb barátom azt mondta nekem: "János, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: "Én veletek leszek mindig". Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed."

Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tetszett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.

Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
„És békésen távozott?" - kérdezte.
„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a holtból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzongató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

 gergerg   2014.11.15. 20:47           7  

A számla



Egy este, amikor anya a vacsorát főzte, 11 éves fia megjelent a konyhaajtóban kezében egy cédulával. Furcsa, hivatalos arckifejezéssel
nyújtotta át a cédulát az anyjának, aki megtörölte kezét a kötényében és elkezdte olvasni azt:

a virágágyás kigyomlálásáért: 500 Ft
- a szobám rendberakásáért: 1000 Ft
- mert elmentem tejért: 100 Ft
- mert 3 délutánon át vigyáztam a kishúgomra: 1500 Ft
- mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000 Ft
- mert mindennap kiviszem a szemetet: 700 Ft

Összesen: 4800 Ft.

Anyja kedvesen ráemelte fiára tekintetét. Rengeteg emlék tolult fel benne. Fogott egy tollat és egy másik cédulára ezeket írta:

- mert 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0 Ft
- az átvirrasztott éjszakákért, amit a betegágyad mellett töltöttem: 0 Ft
- a sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0 Ft
- könnycseppjeid felszárításáért: 0 Ft
- mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0 Ft
- reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért, amit készítettem neked: 0 Ft
- az életemért,amit minden nap neked adok: 0 Ft.

Összesen: 0 Ft

Amikor befejezte, anya mosolyogva nyújtotta át a cetlit a fiúnak.. A gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből. Szívére szorította a papírost és a saját számlájára ezt írta: FIZETVE

 gergerg   2014.08.05. 17:52           6  

[url]http://zacc.cafeblog.hu/2014/08/03/legy-buszke-arra-hogy-magyar-vagy-akkor-is-ha-nem-itt-elsz/[/url]

 gergerg   2014.07.27. 18:09           5  


„Szeretne gazdag lenni?” Megszólalt a 20 gyerekes milliárdos



Lukács Ernő egy igazi „anticeleb”, aki 45 éve hűséges feleségéhez, 20 gyereke van, albérletből költözött tanyára, ahol valóságos munkával gazdagodott meg, életében nincsenek sötét titkok, nem népszerű és a média által nem ünnepelt személyiség.
- Hogy kezdődött ez a mesébe illő történet?

Ernő bácsi:
- Éppen hogy csak elkezdtem a feleségemnek udvarolni, három évre be kellett vonulnom katonának. Még ma is pontosan tudom, hogy 819 napot vártunk egymásra. Közben a legtöbb katonatársamat elhagyta a párja. Nagyon jól választottam.
- Tényleg egy brigádgyűlésen állította választás elé az akkor 20 éves Juliannát?
- Mondtam neki, ha tíz gyereket nem akarsz, akkor ne gyere hozzám! Persze mindenki azt hitte, hogy vicceltem. Végül eléggé túlteljesítettük a célt. El kell gondolkodni, hogy kié a nagyobb érdem. Szerintem 99 százalékban a feleségemé. Tavaly július 3-án voltunk 45 éves házasok. De olyan, mintha csak öt másodperc lett volna az életünk idáig.
Juci néni:
- Nem csak enyém az érdem, de az biztos, hogy a nőnek ott kell állnia a férje mellett, és segítenie, mert anélkül nem megy. 21 éves koromtól 46-ig mindig terhes voltam, és volt, hogy nekem kellett ellátni 16 marhát egyedül. Városi létemre nem voltam olyan ijedős csaj. Igazi vadnyugati életünk volt.
- Gondolta, hogy egyszer milliomosok lesznek?
- 33 évig laktunk a tanyán úgy, hogy abból 16 évig nem volt villanyunk. El lehet képzelni, milyen volt nekem városi lánynak elindulni három óvodás korú kisgyerekkel egy olyan helyre, amely két kilométerre van a legközelebbi kis falutól. A háztartási gépeinket, mosógépet, hűtőszekrényt elajándékoztuk, és kezdődhetett a kemény élet. Az esti fürdetés után minden éjjel kézzel mostam, ugyanis akkor még csak szövetpelenka volt. Közben meg sorban születtek a gyerekek.
- Sosem panaszkodott, hogy nehezen megy a sora?
- Nem, ezt az életet mi vállaltuk, panasznak nem volt ott helye! Mindenki azt kérdi tőlünk, hogy a gyerekek talán véletlenül születtek? Ez olyan butaság, hiszen véletlenül nem születik gyerek. Mi tudatosan vállaltuk valamennyit, és azt éreztük, hogy nekünk ezt végig kell csinálnunk, bármi áron.

Ernő bácsi:
- Csak azt tudtam, hogy haladni fogok előre, és minden kölykömnek veszek házat. Soha nem fogadtunk el semmiféle segélyt. Többször is behívtak, hogy adnának nekünk nevelési támogatást, de én azt mondtam, hogy adják inkább más szerencsétlennek. Pont azért, hogy később ne vessék a szemünkre, hogy azért van ennyi gyerekünk, hogy abból éljünk meg.
Juci Néni:
- Így visszanézve lehet, ha elfogadtuk volna, és ha szegények maradunk, akkor nem piszkált volna minket annyit az APEH, meg a VPOP. De sebaj, mert ezt is kibírtuk. Hihetetlen összegű, több millió forintos bírságokat kaptunk, amikről később, a befizetés után mondta ki a bíróság, hogy jogtalan volt. Pedig évente ellenőriznek minket és mindig, minden rendben volt.
- Gondolja, hogy sokan irigykednek magukra?
Ernő bácsi:
- Bár ellenségeink tudtommal sosem voltak, egyesek azért szerettek alánk tenni. Az APEH-nál ismeretlenek már sokszor feljelentettek.

Juci néni:
- Talán nem sokan tudják, hogy miken mentünk keresztül, amíg idáig eljutottunk. Mindig azt mondom, hogy amit elértünk, azt bárki utánunk csinálhatja. Én 16 évig mostam minden nap kézzel. De még egymásnak sem szoktunk panaszkodni.

- Lehet ennyi munka mellett még a gyerekekkel is külön foglalkozni?
Ernő bácsi:
- Esténként miután végeztünk a munkával, még tanultunk a gyerekekkel, úgy hogy többen kitűnő bizonyítványt kaptak. De játékra is maradt idő, ha kellett kézen jártam nekik az udvaron, vagy tanítottam őket biciklivel hátrafelé tekerni, fociztunk, bújócskáztunk. Aztán futószalagszerűen kezdődhetett a fürdetés. Elkaptam a legfiatalabbat, megfürdettem, majd bevittem az ágyba lefektetni. Három után vízcsere. Persze a vizet előbb fel kellett húzni a kerekes kútból, még ma is, sötétben is tudnám, hogy 13 tekerés után van fent a vödör. Aztán bográcsban meg kellett melegíteni, és úgy bevinni a fürdőszobába.

Lukács Ernő és családja. Igazi "anticeleb".

Miközben végig csodáljuk a carrarai márvánnyal borított, antik bútorokkal berendezett termeket, találkozunk Évivel, a család legfiatalabb sarjával. A csinos, 20 éves lány kozmetikusnak tanul.

- Nem sokan mondhatják el, hogy 20. gyerekként jöttek a világra. Még jó, hogy a szüleid nem álltak meg 19-nél. Nem lettél elkényeztetve, mint legkisebb?
Évi:
- Igaz, hogy mindent megkapok. Van fodrász műhelyünk, és kozmetikánk is a birtokon. Most kaptam egy szoláriumot, sok vendégem jön a városból. De a kastélyt tényleg én takarítom. Nálunk sosem volt bejárónő, vagy bébiszitter.
Ma már a 14 lányból, és 6 fiúból csak kettő van otthon, a többiek szép sorban kirepültek. Persze szinte sosem üres a ház, csak a szűk családhoz 63 fő tartozik, és a legidősebb unoka már 25 éves. Ernő bácsihoz, aki jó emberismerő hírében áll mindenki szívesen fordul tanácsért.

Ernő bácsi:
- Pszichológus-fajta vagyok, ha valamelyik lányomnak jött egy udvarlója, nekem elég volt csak ránéznem, hogy tudjam zsivány-e vagy sem. Ha aztán nem fogadták meg a tanácsom, később mindig azt mondták: apu miért nem hallgattunk rád!
- Mivel foglalkoznak a felnőtt gyerekek?
- Mindenki leérettségizett, a fiúk a földeken dolgoznak velem, a lányok mind szakmát tanultak ki. Van köztük cukrász, szűcs, varrónő, virágkötő, fodrász, kozmetikus. A fiaim közül egyik sem lett miniszter, az apjukat követve az állattenyésztést, földművelést választották. A parasztember nem igen tud elszakadni ettől. Ez az élet a legszebb.

- Akkor sikeresnek mondhatja magát a gyereknevelésben. Úgy érzi, hogy át tudta adni azokat az értékeket, amelyek szerint él?
- Mindent megtettem, de azaz igazság, hogy talán nem mindenki vette át. Igyekeztünk a gyerekeinket tisztességre nevelni. Csúnyán beszélni, duzzogni, veszekedni nem lehetett. Nem engedtük, hogy árulkodjanak egymásra, össze kellett tartaniuk. Mindenki szót fogadott, és mindenkinek meg volt a maga feladata. Tíz állatot kapott minden gyerek, azokat nekik kellett ellátniuk. Olyan komolyan vettük őket, mintha felnőttek lennének. Együtt dolgoztunk, harcoltunk azért, hogy jó termés legyen. Az volt az elvünk, ha valakinek nincs kedve a munkához, akkor csinálja kedvetlenül, de akkor is meg kell csinálni, úgyhogy jobb lesz, ha vidáman teszi.
Nemcsak 17 gyerekünknek vettünk házat, és kocsit, de akkoriban még a szüleinket, sőt a környéken a rászorulókat is mi segítettük. Ezt ma kevesen mondhatják el. Óriási volt a türelmünk, de a gyerekeink is nagyon jók voltak. Felnéztek rám az egyszer biztos. A gyerekek elköltözése után sem maradt űr az életükben, nagyon jól érezzük magunkat kettesben is, miközben ugyanúgy adjuk-vesszük az állatokat, mint régen.
- Hatvannyolc évesen is intenzíven dolgozik. Nem érzi úgy, hogy most már ideje megpihenni?
- Ha lehet ilyet mondani, még intenzívebben megy a munka, mint valaha. Épp holnap viszik két kamionnal a marháimat a törökök. De nemrégiben adtam el lovakat a Jordán királynőnek, és Rómába is került néhány arab telivérünk. Vannak még terveim, például tovább akarok építkezni. Néha még az asszonynak kell engem fékeznie, de addig fogom csinálni teljes erőbedobással, amíg bírom.

- Egészségügyi problémájuk sem volt soha?
- Semmi. Egész életemben nagyon jó erőben voltam. Ami ehhez az élethez kellett is. Ha este kaptam a hírt, hogy másnap reggel le kell adni négy bikát, akkor magam kötöttem össze őket, és gyalog vittem az állatokat a négy kilométerre levő leadó helyre. Ez a 700 kilós állatokkal nem is volt olyan könnyű. Mondja, szeretne ön milliomos lenni?

- Nem bánnám…
- Akkor a következőt kell csinálni: keressen egy istállót, vegyen három kis bocit. Ez abszolút reális idáig. Egy istállót pár nap alatt meg lehet építeni. Felneveli a három bikát, amiért pont egymillió forint jár. Kilakkozhatja a körmét, vehet szép blúzt, lehet úrilány, ha megetette az állatokat! Aztán senki sem fogja tudni, hogy az istállóból jött. Talán még kell hozzá egy talicska, és egy kasza, és valamelyik öregtől tanulja meg, hogy kell azt kikalapálni, kifenni. Keressen egy kis zöld füvet, azt bárhol lehet találni. Ebből egy év alatt már milliomos lehet. Amelyik fiatal elkezdi, amit most mondtam, nem fog csalódni! Ha leadta a három bikát, utána vegyen hatot, ekkor már két millió forintja lesz. Ha még többet akar, akkor vegyen még többet. Csak el kell látni őket, de ez egy nagyon kedves állat, élmény velük dolgozni, és óriási hasznot hoz. Ennél egyszerűbb dolog alig van.
Juci néni:
- Mi mindent, amire szükségünk volt, magunk termesztettünk. Ha volt négy anyadisznónk, akkor annak a szaporulatából egy év alatt 22 db 200 kilón felüli disznót tudtunk levágni. Abból aztán elláttuk az egész nagycsaládot. Amit a saját kertünkben termeltünk mindenféle vegyszer nélkül, az olyan ’bio’ volt, hogy ma sehol nem kap olyan egészségeset a boltokban.
Ernő bácsi:
- A reggeli müzli, és kakaó helyett frissen fejt tejet kaptak a kicsik. Mindenki hozta a saját jelével címzett bögréjét, beállt a kígyózó sorba a tehén farához, s várta az adagját. Megkérdeztem tőlük, hogy habosan vagy simán kérik, és kívánság szerint fejtem egyenesen a poharukba, néha még viccből az arcukra is spricceltem. Aki végzett, az istálló másik kijáratánál távozhatott.

- Ezek szerint diploma nélkül is tökéletesen lehet boldogulni?
- Természetesen fontos lehet egy diploma, de azzal nem veszíti el az értékét, ha közben mezőgazdasággal is foglalkozik az ember. Mondjuk, reggel 7-8-ig megeteti az állatokat, szépen rendet tesz, majd bemegy és megfürdik, akkor utána kastélyban is élhet, és kamatoztathatja a diplomás tudását. Vegyünk például egy parasztembert, vagy egy házaspárt. Ha az asszony reggel elvisz 100 tojást a piacra, akkor aznapra már szinte megkeresett annyit, amiből meg lehet élni. És ha még a férje közben megeteti az anyadisznót, 14 malacát, 8 hízót, és 6 bikát, akkor már teljes milliomosok. Senkitől sem függenek.
- És nem kell még drágán megvenni az állattartáshoz szükséges takarmányt is?
- Az attól függ, hogy milyen takarmányról van szó. Mert, ha az ember, amikor kaszálni kéne, csak vakarózik, ha gyűjteni kéne, csak alszik, akkor bizony drága. De ha ő maga megcsinálja, akkor semmibe sem kerül. Itt az utak mentétől kezdve, ahol fű van, ott lehet kaszálni, és télire meg beteremteni. Ha ezt most összehasonlítja a maga életével ott Pesten, és úgy érzi, hogy valamivel elégedetlen, esetleg a munkahelyi hajtás megviseli idegileg, akkor már jöhet is a marhatenyésztés. Fiatalok, ki kell költözni a tanyára, aztán hogy ne születnének sorban a gyerekek?! A problémákon pedig úgy kell átlépni, hogy azok nagyon alul maradjanak. Nem lelkizünk mi soha. Ha megdöglöttek az állatok, nem számít, hoztam helyette hússzal többet, vagy ha szárazság volt, esetleg elverte a jég a termést, mindenen túlestünk, mint a vénasszony a csibeitatón.
- A világ fejlődése, az egyre jobb életkörülmények mellett változtak bármit is a mindennapjaik?
- A mi világunk nem változik, ugyanúgy szántjuk a földet. Egyedül, ami talán jelentős, hogy van mobiltelefon, és internet, de sokszor gondolok rá, hogy bár ezek hasznos dolgok, az emberek életén mégsem sokat segít. Az én sikerem egyik titka az, hogy ha valamit kitaláltam, azt azon nyomban véghez is vittem. Ha éjjel jutott eszembe valami, hajnalban már el is kezdtem a kivitelezést. Persze hoztam rossz döntéseket is, de mindig volt annyi önkritikám, hogy nem szépítettem, bevallottam a tévedéseimet. Ha nagy baj ért is minket, megbeszéltük, hogy a rossz után majd jön a jó, és továbbmentünk. Keseregni nincs értelme, úgy nem működnek a dolgok. Nekem például elég, ha ránézek a feleségemre, és máris jó kedvem van. (nevet)
- Hogy érzi, volt az életében, a sikereiben valami felsőbb, Isteni segítség is az emberi erőfeszítések mellett?
- Magamtól nem tudtam volna ezt végig csinálni. Biztos, hogy kaptam Istentől segítséget. Nem nagyon szeretem elmondani az ilyesmit, mert hihetetlenül hangzik, de olyan is volt, hogy a nagy szárazság miatt már nem tehettem mást, mint hogy elmentem imádkozni, aztán megjött az eső. Máskor meg épp hazaértem, amikor kaptuk a hírt, hogy megszületett a kis unokám, de azt mondták, hogy nem marad meg, mert koraszülött, és tüdővérzést kapott. Éjfél is volt már mikor azonnal visszafordultam, elmentem a szekszárdi nagy templomhoz, letérdeltem ott kívül a lépcsőkön, mert az ajtó már zárva volt, és két órával később hívtak, hogy a gyerek jobban van, már lehet bízni.
- Van bármi az életükben, amit ha újra kezdenék, másképp csinálnának?
- Semmi. Ez így volt jó a nehézségekkel, és a buktatókkal együtt.
Hetek / Piros Júlia

 tgwh   2014.06.11. 23:25           4  

[url]http://mindennapoktortenete.blog.hu[/url]

Azt hiszem ezt a blogot ki kell olvasnom.

 tgwh   2014.06.11. 20:38           3  

Lehet kissé elüt, meg hír is, nem írás, de úgy gondolom ide tartozik:
A román rendőrök eltávolíttatták a szombati csíksomlyói búcsú árusainak standjairól a Wass Albert által írt könyveket - közölte kedden a Székelyhon.ro portál. A könyvek kiadója hatalommal való visszaélésnek minősítette a történteket.
A beszámoló szerint a Hargita megyei rendőrség gazdasági osztályának munkatársai ellenőrizték azokat az árusokat, akik a csíksomlyói búcsúra vezető út mellett állították fel standjaikat. Arra hivatkozva vetették le a standokról Wass Albert köteteit, hogy az írót jogerős ítélettel háborús bűnösnek nyilvánították az országban, és 2002 óta kormányrendelet tiltja a fasiszta, rasszista, illetve idegengyűlölő szimbólumok használatát, és az emberiesség elleni bűntettek elkövetőinek a népszerűsítését.

A Székelyhon.ro szerint volt olyan árus, aki ezután elővigyázatosságból a Nyirő József-köteteket is levette standjáról

 baby-lon   2014.06.10. 10:11           2  

  


Nagyon szép....

 gergerg   2014.06.09. 20:55           1  

Böjte Csaba: Kilenc diófa


Egy idős néni áll a tavaszi zimankóban az út szélén, fején karton kendő, kezében egy kisebb zsák és szelíden integet. Megálltam, felvettem a nénit, és elkezdünk társalogni. Hamar kiderül, hogy dióbelet visz a szentgyörgyi piacra. Kérdés nélkül elkezd mesélni:

-Gyerekkoromban nagytatámmal ültettünk tíz diófát, locsoltuk a közeli patakból, de egy még abban az évben ki is száradt, a többi gyökeret eresztet. Teltek az évek, aztán engem az élet elsodort hazulról. Nagytatám egy szomorú nyári napon halt meg, hazajöttem a temetésre, a szépen felcseperedett diófák árnyékában ravatalozták fel. Az egész szertartás alatt én némán álltam a nyurga nagy fák árnyékában...

- Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokba nagyon hamar eltudom adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot...
Az autó halad a tavaszi verőfényben... a néni elhallgatott, én is hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam. Az utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott: vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a diófákat ültette...

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama anyagi gondjaira.

Járható út... Megyek, én is veszek tíz facsemetét!

 gergerg   2014.06.09. 20:16           0  

A történelem minden ember életét meghatározza, viszont nem mindenkinek egyformán. Aki tud egy jó történetet, legyen az vidám vagy szomorú, ossza meg!