Az én 56-om. Ahány ember volt ott, annyi 56 volt. 16 évesen ott voltam a történelem első lukas zászlajának születésénél. A gyerekeim, unokáim számára már történelem, nekem az életem része. Én így éltem meg:
Előzmények 1.: 1940 nyarán születtem a felvidéken. Akkor már majdnem egy éve tartott a második világháború. Erdély visszacsatolása után apai nagyszüleimhez költöztek szüleim, Szatmárnémetibe. Még nem értem meg az első születésnapomat, amikor Magyar ország belépett a második világháborúba. Apám orvos volt. Még 41-ben behívták, és az egész háború alatt gyakorlatilag a frontvonalban volt. Ahogy a szovjet csapatok átlépték a Kárpátokat, szerzett egy nyílt parancsot, egy személykocsit, és a közben megszületett öcsémmel együtt, átvitt Nyíregyházára, anyai nagyszüleimhez. Aztán később, a szovjetek további előretörése miatt Budapestre hozott minket, Édesanyám nagybátyjához. A következő állomás Vép volt, itt már idegeneknél laktunk. Itt csatlakoztunk apám alakulatához, amikor a front szinte teljesen kiszorította a csapatot az országból. A szatmárnémeti időszakból van néhány emlékfoszlányom, az első élénkebb emlékem Vépről származik, amikor a kertből éjjel néztük Szombathely bombázását. Szóval nem a karácsonyi ajándék, vagy a születésnap fényei, hanem a robbanások fénye az első emlékeim egyike. Háborús gyerek vagyok. Az alakulat később átlépte az osztrák határt, és ott tette le a fegyvert. Mindannyian elkerültünk Klagenfurtba, Angol-Amerikai hadifogságba. Mehettünk volna a békekötés után a világon bárhová, de főként anyám úgy döntött, hogy haza jövünk. Így jártam az első elemit Nyíregyházán. Szinte semmink sem volt. Pontosan annyi, amennyit, az időnkét minket szállító személygépkocsi Apámmal, a legényével, Édesanyámmal, egy éves öcsémmel, és velem képes volt időnként arrébb vinni. Apámnak sikerült 47 nyarán valahogy áthozni Romániából a megmaradt cuccaink azon részét, amit nem kellett a hatóságok megkenésére fordítani. Nagyszüleim néhány évvel később jöttek át egy éjjel, gyalog a határon, az akkor már több mint 90 éves dédanyámmal együtt. 47-től Budapesten laktunk. Apám bérbe tudott venni egy három szobás lakást, melynek néhány közfala kidőlt, egyetlen ablaküveg nem volt. Az egyik szoba erkélyét átszakította az a bomba, ami a házat alul felgyújtotta. Egy ideig ablak helyett olajos csomagolópapír volt az ablaküveg. Számomra azonban a lakás, és a város a béke szigete volt. Nem lőttek, nem voltak őrök, nem kellet utazásra készen állni. Apám rengeteget dolgozott, alig láttuk, kezdtünk szanálódni. A Rákosi rendszer csak annyiban érintett, hogy tudtam nem mindenről szabad beszélni az otthon hallottakból, vagy másképp. 1950 végén az ÁVH letartóztatta Apámat. Sokára láttuk viszont. Az iskolában előttem lévő padban egy grófi család sarja ült. Olyan volt, mint én, vagy mint a gyári munkás szülőkkel rendelkező barátaim. Egyik nap nem jött iskolába, és többé nem láttuk. Azt suttogták, hogy kitelepítették az egész családot. Akkor még nem tudtam, hogy mi a fene ez. Most már mindenki tudja, de nem érzi. 53 márciusában meghalt Sztálin. Júliusban Rákosi, szovjet nyomásra, önkritikát gyakorolt, és átadta a miniszterelnökséget Nagy Imrének. A Parlamentben elmondott és rádióban is közvetített beszédében új szakasz kezdetét hirdette meg. Ez a kormányprogram szakított a korábbi, erőltetett iparfejlesztésen alapuló gazdaságpolitikával, ígéretet tett a törvényesség helyreállítására, a mezőgazdasági politika újragondolására, az előző években súlyosan visszaesett életszínvonal emelésére, a parasztság terheinek könnyítésére, a termelőszövetkezetekből való kilépés lehetősége, részleges amnesztia, a kitelepítések és az internálás megszüntetése, nagyobb türelemre vallási kérdésekben. Az ÁVH-t a Belügyminisztérium felügyelete alá vonta, s eltörölte a beszolgáltatási hátralékokat. 1954. elején Moszkvában megkezdődtek a legfelső szintű szovjet-magyar tárgyalások. Ezek során bírálattal éltek mind a korábbi időszak kritikáját „túlhajtó” Nagy Imre, mind az új szakasz politikájával szembefordult Rákosi Mátyással szemben. A szovjet vezetés szorgalmazta a kommunisták elleni konstruált perek felülvizsgálatát, amit Nagy Imre meg is kezdett. Ekkor szabadultak ki az elítélt kommunisták, például Kádár János. 1954. végén Nagy Imre azt is nyilvánosságra hozta, hogy a rehabilitált kommunista vezetők ártatlanok voltak, köztük a nyáron szabadul Kádár János is. Támogatottságának növelése érdekében megszervezte a Hazafias Népfrontot. Rákosi Mátyás 1954. december 1-jén hazatért közel két hónapos moszkvai „gyógykezeléséről”, és élesen támadta Nagy Imrét. A vezetőtestület tagjai a következő hetekben Rákosi mellé álltak. Persze 13 éves fejjel ezeket nem tudtam, de érzékeltem szüleim beszélgetéséből, előbb azt, hogy Nagy Imre hatalomra jutása nagyobb szabadságot, és jobb életet jelentett, míg Rákosi visszatérése a korábbi dolgok visszaállítását. A mai napig emlékszem apám egyik barátjának hasonlatára, hogy a vasat a satuban lehet egyre jobban összeszorítani, de, ha engednek a szorításból, kiesik. Ezt arra mondta, hogy a Nép tűrte, tűrte, a Rákosi féle diktatúrát, de, mert megízlelt egy kicsit nagyobb szabadságot, tartósan nem lehet újra a korábbi terrort létrehozni. (Akkoriban szerettem hallgatni a felnőttek politizálását.) Ez volt számomra az 56-os forradalom távoli előzménye. A közvetlenekről legközelebb.
Ps. A személyes vonatkozásokkal nem akarok senkit sem untatni, de úgy gondolom, hogy az én 56-om csak akkor érthető meg. ha ezeket is elmondom.
|